Irodalom,  Novella

A tépőzáras

A rádióból hangosan kongott a déli harangszó, elvegyülve a közeli református templom ebédre hívásával. A fekete-fehér Videoton tévénk előtt gubbasztottam, hosszú Mickey egeres mackónadrágban, fekete-piros-fehér csíkos kötött pulcsiban, miközben a tévében véget ért valami régi, unalmas film, amit tulajdonképpen nem is néztem, csak jó volt, hogy szól mellettem valami, miközben színezek. Kezdetét vette a déli híradó, és most már három helyről kongott a harang, mind felváltva szólt, én pedig a fejemet rázva értetlenkedtem, hogy akkor most más az idő a rádióban, a tévében, meg itthon?

A következő pillanatban azonban a bemondó egy olyan rémisztő hírt olvasott be, hogy a szívem kihagyott egy ütemet. Nem voltam benne biztos, hogy jól hallom, így olyan közel álltam a tévéhez, hogy az orrom érezte a statikusságot, vékonyszálú, seszínű hajam pedig a képernyőre tapadt. Megismételte. Nincs tévedés. Apró, futáshoz szokott gyermeki lábaim kifelé vittek a szobából. A küszöbön megbotolva szerencsétlenkedtem át magam a nappaliba, majdnem az állammal töröltem fel a padlót de végül csak sikerült talpon maradni. Zoknifékkel álltam meg az előszobafal előtt. A talpamat sütötte a linóleum hidege, egy pillanatra arra gondoltam, talán fel kellett volna venni a papucsot. A pillanat azonban elillant, gyermeki nemtörődömséggel ráztam le magamról, hiszen a fél lábfejem úgyis mindig kikandikált a papucs elején, így állandóan súroltam a földet. Ezért különben kaptam is eleget akkoriban, a zoknik ugyanis olyan tempóban lyukadtak, hogy nem győzvén venni őket, édesanyám minden szombaton azok orrát varrta.

A konyhából kikúszott a borsóleves telt illata, s hallottam a sülő palacsinta sercegését. Áhítattal vártam, hallgatóztam, majd hopp, igen, épp most fordult át a levegőben az édes tészta. Imádtam hallgatni, ahogy Anyu a konyhában tevékenykedett, céltudatos mozdulatokkal, ám olykor ügyetlenül elejtve egy-egy fedőt, vagy edényt, amit mindig hatalmas csörömpölés, és elfojtott káromkodás kísért. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy majd könyékig beborít az olvadt cukros kakaó, s már szinte el is feledkeztem arról, miért rohantam ki az előbb a szobából. Tapasztalatból mondom hat-hétévesen marha egyszerű elvonni egy gyerek figyelmét, főleg ha az ügybe palacsinta keveredik. Én viszont délelőtt sutyiban bevertem egy kakaós rolót az édességes fiókból, így képes voltam elvonni a gondolataimat az ebédről.

Levágtam magam a cipős elé, aztán addig kotortam, míg a kezembe nem akadt a tépőzáras fehér sportcipőm. Az oldalán vörös csillag díszlett Számolni kezdtem. Aztán újra, és újra, aztán a kezemet is elővettem, és nagy volt a kísértés, hogy a színes játék abakuszt is előbányásszam az ágyneműtartóból, csak hogy biztosra menjek, de a nagy buzgalomban csak ültem, és számoltam tovább.

Fejben.
Bal kéz.
Jobb kéz.
Öt.
Akárhányszor, akármelyik kezemen, az eredmény:
Öt.
Minden alkalommal a csillag ágaival fogytak az ujjam, vagy éppen nyíltak ki.
Öt.
A szívembe mart.
Öt. Ágú. Csillag.

Éntőlem ezt elveszik. Vagy bajba kerülök miatta. Hát mi lesz ezután? Nem tudtam hanyadjára számolok, csak azt vettem észre, hogy a fehér, tépőzáras cipőm, – amit nem takarítottam meg az előző napi utcabeli kölykökkel vívott ádáz focimeccs után – maszatos a könnyeimtől. Keservesen hüppögve szorítottam magamhoz a tépőzárast. Már kicsit ugyan nyomta nagylábujjam, de ennél jobb cipő a világon nincs. A szomszéd Jocó is irigyli. Mindig azt mondja, hogy csak azért tudtam gólt rúgni, mert kemény az orra, és így jobban megcsűröm így a labdát, mert nem fáj, ahogy belerúgok.

Nem vettem észre mikor lépett ki a konyhából, csak azt, hogy Anyu mellettem guggolt, s magához ölelt, én pedig a hóna alá fúrtam a fejem, mint mindig, amikor féltem valamitől. Bal kezem mutatóujjával a dauerolt csigákat csavargattam reflexszerű mozdulattal.

– Mi a baj kicsikém?

Halk hangon kérdezte, s azt is, miért szorongatom ezt a koszos cipőt, én pedig sírástól elfúló hangon meséltem el neki, hogy most már soha többé nem vehetem fel, mert ha meglátják rajtam, akkor elveszik, vagy ami még rosszabb börtönbe zárnak. És én még kicsi vagyok, és nem akarok börtönbe menni, mert az a hely büdös, tele van rossz emberekkel, és biztos palacsinta sincs. De ez egy gólrúgó cipő, és én nem akarom kidobni.

Nem nevetett ki, csak szorosabban ölelt, talán hogy elrejtse a szája sarkában megbúvó halvány mosolyt, aztán nagy komolyan elmagyarázta nekem, hogy gyerekeket nem fognak azért börtönbe csukni, mert a cipőjükre vörös csillag van odanyomva. Ezt még elmondattam vele vagy háromszor. Becsületére legyen mondva mindháromszor elmagyarázta újra, és újra, békés türelemmel. Később, amikor a kakaós palacsintát tömtem magamba, elégedetten gondoltam arra, hogy akkor remélhetőleg pulcsimat sem veszik el, amin három ötágú vörös csillag feszít egy sorban, mert az meg a tanuláshoz nagyon jó.

Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra


Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon, vagy Instagramon, de felveheted velem a kapcsolatot e-mailben is, a következő címen: info@csakegypercre.hu.


2 hozzászólás

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé.