Az Istenek nem könnyeznek
Irodalom,  Novella

Az istenek nem könnyeznek

Anyám minden borjút Brutusnak nevezett. Az, hogy üsző vagy bika volt a szerencsétlen, ebből a szempontból teljesen mellékes, nem érdekelte a nemek logikája. Hamar megtanultam a számokat, pedig később, amikor rájövök, hogy a matematika olyan aljas, hogy egy bizonyos szint felett a számok betűkké alakulnak, már gyűlölni fogom őket. Mármint a betű maszkja mögé bújó számokat.

Most még, ahogy a pirosan világító rádiósóra számlapján számolom a perceket, nincs velük bajom. Apám fél órája ment ki. Kicsúszok anyám mellől, félálomban, pizsamában megyek ki az istállóhoz. Apám nyakán csorog az izzadság, könyékig a tehénben van, meg sem rezdülök, számtalanszor láttam már ilyet. Halkan lépkedek, meg ne zavarjam, de valami nyálkáson megcsúszok, kiesek az ócska kínai papucsomból, kis híján beborulok a tehenek közé.

Apám nem szól semmit, összehúzott szemmel koncentrál, bal kezével Dolli hátán támaszkodik, a másikat épp kezdi kihúzni, meglátom a markában szorosan összefogott pipaszár lábakat. A kötélért nyúlok, rakom a kezébe, minden olajozottan megy, ahogy annyiszor korábban. Izgatottan figyelem, ahogy gyakorlott mozdulattal hurkol, szorít, egy biccentéssel hátrább parancsol. Megbabonázva figyelem, ahogy a máskor oly’ tétova Isten határozottan, pontosan mozdul, nincs idő késlekedni, ráncba szaladt homlokán látom, hogy valami nincs rendben. A levegő sűrű szaggal telik meg, Dolli és apám egy ütemre fújtat, megfeszített izmaikkal szinkronban küzdenek, hogy végre kívülre kerüljön, aminek kint a helye.

Fénycsík kúszik be az istálló ajtaján, nem kopog, csak érkezik, a borjúval együtt, akit bármi is lesz, Brutusnak nevezünk majd. Nagyot koppan az odakészített szalmaágyon, bárgyún pislog néhányat. Anyám érkezik egy vödör vízzel, honnan tudja, mikor kell jönnie, elképzelni nem tudom, de így lesz ez mindig. Csak jön és mindent helyrerak.

Brutus fekete, mint nagyapámék öreg kandúrja, csak négy lábán fehérlik zokni, sosem láttam még ilyen különleges jószágot. Mellétérdelek, egymás szemébe bámulunk, végigsimítom az orrától a két füle közéig. Szeretem a tehénorrot, puha és tenyérbeillő. Ellentétben a nyelvével, ami érdes és fura, amikor végignyal.

Apám hirtelen hátralök, seggre ülök a hideg betonon, ujjaival durván a borjú orrába nyúl, kotorja, mossa a nyálkát, valami gátolja a légzést, a frissen született borjú oldala őrült tempóval emelkedik és süllyed. Aztán a csupaláb test elernyed. Nem értem.

Apám  – az Isten -, belefúj az orrába, ismétli újra meg újra, két fújás közt hangtalanul jár a szája, mintha valami pogány imát mormolna a napfénnyel megtelő istállóban, de akkor kihallom belőle: azanyádúristenit.
Kifogy a szuszból, Feláll. Dolli bánatosan elbőgi magát, én is közel állok hozzá. Apám földhöz vágja a rongyot, felrúgja a vizesvödröt, kis híján a haját tépi tehetetlen dühében.

Félek.

A kezem alatt osont a halál.

A földön ülök, hátam az istálló meszelt falához tapad. Fázok. Hátranyúlok, csurom víz az egész pizsamafelső. Anyám csendben eloldalog, tudja, itt már nincs mit helyrerakni, de nem hív, hogy menjek vele.

Apám letérdel. Felnyalábolja Brutust. Olyan gyöngéden fogja a karjai közt, mint ahogy engem szokott ágyba rakni. A szeme nedves, mintha sírna. De én tudom, hogy az istenek nem könnyeznek.

Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra 


A képről: Magyarország, Budapest XIII. Üteg utca a Kartács utca felől a Gömb utca felé nézve. Számháborúra készülve.
A kép forrása: Fortepan / Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon, vagy Instagramon, de felveheted velem a kapcsolatot e-mailben is, a következő címen: info@csakegypercre.hu.


Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé.