Irodalom,  Könyvértékelések

Elvesztek Párizsban – nők a II. világháború poklában

Az igaz történeten alapuló könyvek mélyen érintenek. Megpróbálom elképzelni az élő, lélegző karaktereket, akik még ha nem is pontos lenyomatai valós személyeknek, de talán egy mozdulat, egy arcvonás, amit felépítek olvasás közben, éppen passzol, ez pedig boldogsággal tölt el. Közelebb kerülnek hozzám a szereplők, mélyebb vihart kavar bennem a cselekmény. Lássuk, hogy az Elvesztek Párizsban képes volt-e erre?

Pam Jenoff történelemből diplomázott, dolgozott a Pentagonnál, majd a Pennsylvania egyetemen jogot végzett. Számomra mindig bónusz, amikor az írónak van előképzettsége a témában, amiről ír, ugyanakkor az elvárásaim is sokkal magasabbak lesznek az irányába. Pam Jenoff igyekszik kiaknázni a tanulmányait, hiszen történelmi regényekkel gyarapítja a könyvpiacot, de kerültek ki romantikus művek is a keze alól. Az Elvesztek Párizsban az előbbit hivatott képviselni, a sorok közé azonban határozottan bekúszik a szerelem is.

Könyv: Pam Jenoff: Elvesztek Párizsban
Eredeti cím: The Lost Girls Of Paris
Fordító: Török Krisztina
Sorozat:
Kiadó: Agave Könyvek
Első megjelenés: 2019
Borító: HarperCollins
Oldalszám: 384
Műfaj: történelmi fikció

Fülszöveg:

1946, ​Manhattan: Grace Healey egy hétköznap reggel munkába igyekezvén átvág a New York-i Grand Central pályaudvar nagycsarnokán, és belebotlik egy gazdátlan bőröndbe. Kíváncsiságtól hajtva belekukkant, és egy borítéknyi fényképet talál benne. A tucatnyi női portré annyira megragadja, hogy a csomagot zsebre vágva sietve visszatuszkolja a bőröndöt a pad alá, és már szalad is a dolgára.

Hamarosan megtudja, hogy a bőrönd tulajdonosa Eleanor Trigg volt, aki a második világháború alatt az angol titkosszolgálatnál női ügynökök hálózatát szervezte. Az ügynöknőket a megszállt Európában vetették be futárként és rádiósként, közülük azonban tizenketten soha nem tértek haza, sorsukat homály fedi. Grace megpróbálja felgöngyölíteni ezeknek a nőknek a történetét. Nyomozása egy Marie nevű ifjú anyához vezet, aki veszélyes franciaországi küldetése során a barátság, hűség és árulás útvesztőjében maga is kis híján odaveszett.

Pam Jenoff regénye a második világháborúban tevékenykedő női titkos ügynökök köreibe repíti az olvasót. A valós eseményekre épülő történetben feltárul előttünk ezeknek a merész és hősies nőknek a háborúban betöltött fontos szerepe, miközben a szerző magával ragadóan mesél bátorságról, testvériségről és a legnagyobb vészben tanúsított túlélő erőről is.


“Ostoba! – morogta angolul a férfi. – Soha ne engedelmeskedjen. Harcoljon vagy fusson, de az ég szerelmére, ne engedelmeskedjen!”


Az Elvesztek Párizsban több szálon fut, három nő szemszögéből ismerhetjük meg a történetet, ráadásként kapunk egy kis időbeli csúsztatást is. Grace (1946.) képviseli a jelent, Eleanor (1943) és Marie (1944) pedig a múltat. Az ilyen típusú történetvezetésben rengeteg potenciál van, nagyon izgalmasan lehet kanyarítani az eseményeket, a mindent tudó, de többnyire csak sejtető idősíkból való múltban ugrásokkal, ami természetesen mindig a legizgalmasabb pillanatokban történnek. Pam Jenoff regénye azoknak a nőknek szeretne emléket állítani, akik a II. világháború során végeztek titkosügynöki munkát Európában, jelen esetben főként Párizsban.

Eleanor Trigg hisz a saját nemében, hisz a nőkben rejlő erőben, abban az acélos bátorságban, amit a kényszerhelyzet szül. Hite odáig viszi, hogy javaslatára alapos felkészítés után női ügynököket küldenek Párizsba rádiósnak, összekötőknek. Eleanor Marie-t, a fiatal özvegyet is beszervezi, mert meglát benne valamit, ami miatt alkalmasnak gondolja a küldetésre. Ám Párizs utcáit angol vér szennyezi, és tizenként nő soha nem tér haza. Áldozatuknak egyetlen tanúbizonysága egy elhagyott bőrönd, és tucatnyi fotó. A háború után nem sokkal Grace találja meg ezt a bőröndöt, és a fényképek nem eresztik. Ki akarja deríteni, mi lett a rajtuk szereplő fiatal nőkkel.

Amikor hiszek a fülszövegnek

A központi téma nagyon érdekes, azonnal megmozgatta a fantáziámat. Kevés izgalmasabb dolog van a világon, mint a női titkosügynökök, akik mindent feladva útra kelnek, hogy a hazájukat szolgálják, hogy kitörjenek a szokott női szerepekből, hogy megmutassák, mennyire zseniálisak tudnak lenni. Becsülöm a küldetéstudatot, amivel az írónő belevágott ebbe a nagyon nehéz témába. Egy nagyon badass, izgalmakban, okos és erős nőkben dagonyázó történetet vártam, hiszen a fülszöveg minimum ezt ígéri. A könyv első felét élveztem, könnyed és olvasmányos volt, néhol ugyan kilógott az a bizonyos lóláb, de nem volt vészes.

És akkor beütött a krach, akarom mondani a romantika. Hirtelen úgy éreztem, hogy egy történelmi háttér előtt játszódó szerelmi történet kellős közepébe csöppentem és egyszerűen nem értettem, hogy miért? Sőt, tulajdonképpen nem is egybe, hanem rögtön kettőbe. Márpedig nagyon kevés olyan romantikus szál van, amit képes vagyok szeretni – ezért nem olvasok romantikus regényeket, – ezek között pedig egészen biztos, hogy nem szerepel a következő: a kiszolgáltatott helyzetben lévő főszereplő rendkívül ellenszenvesnek találja az egyébként jóképű férfit, ám semmi gond, mert néhány fejezettel később már tokától bokáig szerelmes lázban ég, mely természetesen azonnal viszonzásra talál.

Magyarázat: nincs.

Pedig esküszöm, hogy egy jól felépített, szép romantikus vonallal még nem is lett volna problémám. Azt nem állítom, hogy örültem volna neki, hiszen teljesen másra számítottam, de el tudom hinni, hogy egy ilyen feszült, életveszélyes helyzetben hamarabb alakul ki vonzódás két, akár össze nem illő ember között is, mintha csak élnék a nomál életüket, távol a halál borzalmától és az SS tisztek figyelő tekintetétől. Az Elvesztek Párizsban lapjain azonban azok az apró részek pont kimaradtak, amik validálták volna a vágyat, azt a titokzatos erőt, ami két embert egymás felé hajt, nem voltak fokozatok. Egyszerűen csak puff, megtörtént. Nulla átvezetéssel.


“A félelem mindig az első ösztönös reakciónk, teljes joggal. Ezért vagyunk résen, így maradhatunk minél tovább életben. De az ember kénytelen úrrá lenni rajta, a hasznára fordítani.”


Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mi is volt az igazi problémám a könyvvel, mert valami nagyon birizgált. Aztán varázsütésre felkapcsolódott a villanykörte a fejem felett: Pam Jenoff nagyon egysíkú női karakterekkel dolgozott. Marie, Eleanor és Grace jóformán csak a nevükben különböztek. Jellemvonásaik szegényességére nincs mentség. Talán Eleanor volt mégis a kedvencem, az ő karaktere volt a legerősebb, nemcsak jó, de kiváló karakter válhatott volna belőle. Marie, aki elvileg képzett ügynök, nagyjából a titkosügynökök ellentéte: egyetlen dolgot sem képes végrehajtani, folyamatosan kérdez és megkérdőjelez, de mentségére szóljon, hogy a titkosügynök hálózat többi tagja is teljesen inkompetensnek tűnik.

Csak, hogy egy dolgot említsek: lazán elárulják a nevüket, mikor az nagyjából az első szabály a sok közül, hogy soha ne fedd fel a valódi éned. Marie különben is képtelen bármilyen parancsot végrehajtani, folyamatosan ellenszegül, egyetlen pozitívuma, hogy kiválóan beszél franciául, ez pedig nyilvánvalóan már alkalmassá teszi arra, hogy olyan titkos katonai üzeneteket továbbítson, amelyeken emberéletek ezrei múlnak. A másik “zseniális” húzás, hogy a titkos hálózat vezetője, Julien franciatudása finoman fogalmazva is gyér. Itt már tényleg csak néztem, hogy: tessék? Hogy? Miért? Ennek semmi értelme!

De ha nektek tudomásotok van arról, hogy egy ilyen tényleg megtörténhetett, kérlek osszátok meg velem hozzászólásban!

És most akkor jó vagy nem jó?

Szeretem a történelmileg hű, romantikát csak nyomokban tartalmazó történeteket, és amikor a fülszöveg ezt ígéri, akkor ezt is várom, minden egyéb csak csalódás lehet. Az Elvesztek Párizsban sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet; történelmi fikció helyett, történelmi romantikus, esetlen női karakterek, logikátlan cselekedetek garmadája. A Goodreadsen felvetették, hogy sok történelmi tévedés is benne maradt a könyvben, bevallom nem néztem utána, hogy a magyar kiadásban ezek hogy szerepelnek.

De hogy pozitívumot is említsek, örülök, hogy felhívta a figyelmem a SOE létezésére, kicsit bele is ástam magam a témába azóta (egy gyors, angol összefoglalót találhattok a Wikipedian is). Fontosnak tartom, hogy szó essen azokról a nőkről, akik helytálltak, akik bátrak voltak, akik hajlandóak voltak az életüket áldozni a hazájukért. A másik dolog, ami nagyon tetszett, hogy Pam Jenoff merész volt. Bevallom, a könyv közepe tájékán elkezdtem attól tartani, hogy itt mindenki életben marad és valami rózsaszín happy end kerekedik ki a dologból. Nos, nagyon nem. Nem írom, hogy szerencsére, mert a halál sosem öröm, főleg akkor nem, ha valós alapokon nyugszik a regény, de tény, hogy a karakterek hullottak, mint a legyek, mint ahogy a való életben sem tért haza mindenki ezekről a rendkívül veszélyes bevetésekről. Emelem kalapom, sikerült meglepni! És ha valaki, hát én imádom, ha ilyen meglepetések érnek olvasás közben.

A fentiek miatt szerencsére nem teljesen negatív az olvasásélmény, és ahogy írtam is, azok a könyvek, amik igaz történeten alapulnak, mélyen beeszik magukat a bőröm alá. Az Elvesztek Párizsban olvasása után sokat gondolkoztam a II. világháború idején élt nőkön és férfiakon, azokon akik túlélték, és azokon, akiket magával sodort a vihara. Ilyenkor egyszerűen csak örülök, hogy most élek, egy relatíve biztonságos világban, ahol nőként is megtehetek bármit, maximum nem mindenki nézi jó szemmel.

Aki kézbeveszi ezt a könyvet, számítson arra, hogy az Elvesztek Párizsban sokkal inkább egy könnyed, szerelemmel átszőtt történelmi fikció, mint a valóság hű lenyomata. Ha szereted az ilyen típusú regényeket, egészen biztos, hogy nem fogsz csalódni.

Köszönöm a könyvet az Agave Kiadónak, az oldalukon bele is lapozhatsz!

Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon, vagy Instagramon, de felveheted velem a kapcsolatot e-mailben is, a következő címen: info@csakegypercre.hu


Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.