Emlékszel még arra a télre?
Irodalom,  Novella

Emlékszel még arra a télre?

A régi telek emléke megfakult. Lehet a dologhoz némi köze annak is, hogy gyerekkoromban rendszeresen sikerült pár mérettel nagyobb sapkát venni, így szememre csúszott tökfödőben vaksiskodtam végig őket. De az sem kizárt, hogy a bátyámmal közös hócsaták törölték tisztára az emlékezetem tábláját.

Na, nem ám olyan kis vicceskedő, gyerekkacagástól hangos játék volt ez. Vérre menő háború zajlott köztünk az első hó megérkezésétől az utolsó pihe elolvadásáig. Nem játszottunk tisztán. Soha, semmilyen értelemben. Minden ért, nem volt guggiavár, nem volt várj egy kicsit, hagy töröljem le az arcomról a jégkásás izzadtságot. Mert az ember télen is képes izzadni a mínuszok kellős közepén, csonttá fagyott ujjakkal, mert azt mindenki tudja, hogy a legerősebb, legkeményebb hógolyókat csupasz kézzel lehet gyúrni, szinte jeges lesz, ha pedig betalál, úgy fáj, mintha kővel dobnának meg, talán még jobban.

Ébredtem arcba nyomott hógolyóval, ő meg cserébe a fürdőkádban kapta a nyakába, miközben áztatta magát a forró vízben az esti hólapátolás után. Anyánk volt, hogy rendet tett köztünk, máskor csak a fejét csóválta. Az első vérnél, ami az enyém volt – lévén bátyám öt évvel és harminc kilóval volt erősebb – , elkapta a grabancunkat. Bátyámat a sarokba térdeltette. Nem kukoricára, de sarokban térdelni anélkül is épp elég unalmas. Mellé kucorodtam, tulajdonképpen az egész hülye orrvérzés nem is az ő hibája volt, hanem az enyém. Sajnáltam, amiért bámulnia kell a fehér, üres falat. Két zsírkrétát szorongattam, dobjuk fel egy kicsit a sarkot. Kivette a tenyeremből a zöldet, és belefogott egy Trabant felvázolásába.

Tényleg nem az ő hibája volt, elég kétballábas voltam az ő hathatós közbenjárása nélkül is. Most is nemes egyszerűséggel pofára estem egy kikoptatott jégdarabkán miközben a terasz mögé próbáltam elbújni. Ahogy ott térdelünk egymás mellett, a bátyám meg én, ez a nagy mafla rám vigyorog a szemüvege mögül, és odasutyorogja, hogy csak én halljam, ő koptatta ki, tudta, hogy arról fogok visszvonulni, hát addig suvickolta a bakancsával, amíg sima nem lett, mint a tükör és csúszós, mint a, nos, mint a jég. Csontos könyökömet az oldalába vágom, hogy lehet ilyen aljas szemétláda, mire máris üvölt, hogy Anyaaaaa. Persze engem sem kell félteni, oktávval magasabban kontrázok, Anyuuuuu!

Anyánk jön, úgy magasodik felénk, mint valami dühös istennő, kezében fakanál. Megszeppenve hallgatunk el, próbálunk a lehető legártatlanabb képpel pislogni rá. Nem mintha bármikor is megvert volna minket, de azért veszélyes fegyver van a kezében, sose lehet tudni. A fakanálról közben egy darab tört krumpli esik le a linóleumra. Mutatóujjal felkanalazom, majd bedugom a számba, nagyot csettintek a nyelvemmel, épp olyan, ahogy szeretem, bár kicsit süt. Anyánk arról magyaráz, hogy itt mászkáltunk az előbb sáros cipővel, ki tudja, milyen retket ettem meg a krumplival együtt, mire vigyorogva csak annyit mondok: öt másodperces szabály. 

Azt mondja rongy kölyök vagyok, egy lánynak nem kéne mindig ilyen maszatosnak lennie. Én meg, hogy teszek rá, hogy minek kellene lennem, alig várom, hogy leteljen a büntetés, ami nem is az enyém, hanem a bátyámé, én csak együttérzek, mert ilyen jó testvér vagyok. Meg hát egyedül nem túl izgalmas hócsatázni. Anyánk azonban az asztalhoz parancsolja a családot, borsóleves van, másodiknak rántott hús törtkrumplival. A forró lé égeti a számat, ügyesen kikerülöm a borsót, majd egy óvatlan pillanatban átdobom őket a bátyám tányérjára, aki gyorsan bekapkodja őket, ne tűnjön fel senkinek, hogy lett sűrűbb a levese. Próbálok minél előbb túlesni a vasárnapi ebéd ceremóniáján, apám rám is szól: ne szürcsölj és ülj egyenesen.

Pedig, ha nem ülnék máris egyenesen, fel se érném az asztalt, a hokedlin extra párna is van, de én kicsi vagyok, hiába érzem nagynak magam, és hiába olyan erősek a hógolyóim, amiket néha apróra tördelt jégcsappal bélelek, hogy kicsordul a bátyám könnye, ha jó helyen találom el vele. Ügyesen célzok, gyakran találom el jó helyen. A törtkrumpli a tányérból is finom, nem csak a linóleumról, a rántott húst kézzel eszem. Örökkévalóságig tartana, mire a nekem szánt gyerekkéssel apró darabokra tépáznám. Éleset meg nem kapok, mert a múltkor majdnem levágtam a mutatóujjam a kenyérszelővel.

Anyám összeszedni a tányérokat, takaros kupacot emel belőlük a mosogató mellett, aztán vidáman csengő hangon nekikezd a boldog szülinapotnak. Apánk mosolygós szemmel néz rá, a szája alig látszik a bajusza alatt, de a szeme vékony csíkká nyúlik, látom, hogy örül. Az én szemem is vékony csík, ha örülök, alig látok ki rajta. Nálunk nem volt szokás az ajándékozás, mindenki egy-egy ígéretet tett a másiknak a születésnapjára, én meg teljesen elfelejtettem, hogy ma elő kellene állni végre valami jó kis ígérettel, amit be is tudok tartani, márpedig az ilyenből kevés van, apám szerint szertelen vagyok. Ott ültem a hüppögő sírás határán, annyira elszégyelltem magam. Apámra néztem és kimondtam az egyik legnehezebb mondatot addigi rövid életem során: ma már nem dobálok meg senkit az udvaron se sima, se jeges hógolyóval. Az ölébe húzott, és a fülembe suttogta: a bátyádat azért lehet!

Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra 


Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon, vagy Instagramon, de felveheted velem a kapcsolatot e-mailben is, a következő címen: info@csakegypercre.hu.


Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.