Gombemlékek
Irodalom,  Novella

Gombemlékek

A nappali tükrében bámulom magam. Üvegtapéta fut végig a szélén keret gyanánt, mint valami templomi ablak olcsó másolata, a bal sarokban egy súlyt emelő Mickey egér matrica bámul rám üres szemeivel. Talán öt lehettem amikor felragasztottam, azóta sem kaparták le. Onnan lesi minden reggel, hogy készülődnek anyámék munkába. Tétován felé nyúlok, gondolom, ideje lenne levakarni így huszonpár évvel később, de nem enged, eggyé vált az anyaggal, a feleségem biztos azt mondaná, dörzsi szivaccsal lejön – mert azzal minden lejön, még az agyaúrjézus is -, de nem indulok a konyhába, inkább hagyom.

A szék háttámlájára terített, kivasalt, kanárisárga ingért nyúlok. Magamra terítem. A vállam fölött meglátom anyám alacsony, gömbölyű alakját, lemondóan csóválja a fejét, de nem szól. Tudja, hogy Kata különleges volt. Hiába nem érti, nem kérdez rá, miért nem feketét húzok. Fentről kezdem begombolni, egy kutya felugat, aztán tucatnyi hang csatlakozik hozzá. Hallom a patkókat, a lovaskocsi nehéz zörgését, ahogy elhalad az ablak előtt, tavaszi állatvásárok emléke, leng körbe. Nem kell odanéznem, úgy is tudom, hogy az öreg Miska viszi a szénát, pont az év abban a szakában járunk, amikor naponta megy el előttünk, makacsul lovaskocsival, nem hajlandó másként, ő biztos nem fogad fuvarost, hát minek is fogadna, ha ő is meg tudja oldalni.

Elkalandozok a második gombnál, eszembe jut Kató tízévesen, ahogy szénaboglya hajjal, egyedüli lányként rúgja köztünk a bőrt. Az izzadság világos csíkokat húz barnára sült homlokán, úgy küzd mint egy megvadult állat, még akkor sem nyafog, ha néha bokán rúgjuk. Attól durvábban megy előre, néha arra gondolok, az élete múlik a győzelmen. A nagykapu megcsörren, ahogy Tomi mellett elszáguld a labda és Kata gólt szerez. Visszafelé rohanva becsúszik az árok mellett, aztán belecsap Pisti tenyerébe.

-Kettő ide – kiált fel diadalmasan, majd rám ölti a nyelvét és kacagva áll be védekezni. Gabi mérgesen toporog az árokparton, öten vagyunk gyerekek az utcában, egyvalaki mindig várja az ötpontos meccsek végét, hogy végre beállhasson. Kata mindig játszik. Kiharcolja magának, azt mondja, hogy mivel ő lány, ezért engedékenynek kell vele lennünk, ugyanakkor gyűlöli, ha mi emlékeztetjük erre. Ne hagyjuk nyerni, szokta mondani két kőkemény belemenés közt. Hát mi nem hagyjuk, tépjük a pólóját, körmünkkel az ő karjába is vöröslő csíkokat húzunk. Kata különleges, az életünk része, nem olyan mint más lányok.

Harmadik gomb. Lassan haladok, mintha ezzel megállíthatnám az időt. Félfüllel hallom, hogy barna falióra ketyeg kíméletlenül, tehát nem sikerült. Eszembe jut, amikor tizenkétévesen megengedte, hogy megpusziljam a száján. Csóknak hívtuk, de visszanézve nem volt egyéb, mint ártatlan puszi. Tél volt. Egyujjas kesztyűinkben, szemünkbe húzott sapkával tartottunk szánkóversenyt. Az enyém volt a legpocsékabb, keskeny fémtalpai folyton beragadtak a frissen hullott hóba. Kata kitalálta, hogy a nyertes csókot kap tőle. Nem igazán értettük, de minden versenyben benne voltunk, Tomi, Pisti, Gabi meg én. Addigra Pisti már egész jókötésű gyerek volt, így ahol az erőre volt szükség, rendszeresen győzött. Megijedtem. Mi lesz, ha ő nyer? Életemben először éreztem úgy igazán, hogy muszáj legyűrnöm mindenkit.

Egy pillanatra utáltam anyámékat, amiért csak ilyen szar szánkónk van. Még az enyém volt gyerekkoromban, mondta anyám. Ez valamiért sosem nyugtatott meg, hiába nézte csillogó szemekkel, ahogy vékony bálamadzagon húzom, vonom magam után. Próbáltam már eltörni is, de a hülye fém talpak túl jól tartották magukat, nem engedtek semminek. Hiába kopácsoltam apám dögnehéz kalapácsával, még csak nem is csorbult. Talán ha megkértem volna Pistit, ő eltörte volna. Láttam, ahogy a többiek egymás után nekifutnak, majd a hóba húzott vonalnál felhasalnak a szánkóikra és csúsznak el a hosszan, engem egyre messzebb taszítva a vereség latyakos gödrébe. Eddig mindig undorítónak tartottam a csókot, valami nyálas, visszataszító dolognak , de most valahogy átkozottul én akartam nyerni. Tüdőmet kiköpve rohantam, hasaltam és szánalmasan evickéltem Pisti távjának feléig. Földhöz akartam verni a sapkámat, meg anyám szánkóját is. Mégsem tettem, ne lássák, mennyire csalódott vagyok, inkább Pistit kezdtem heccelni:

-Vigyázz Pisti, el ne vigye a cica a nyelved – a többiek nyerítve röhögtek, felkapták a mondatom és cikizték a hozzánk képest széles vállú Pistit, aki elintézte egy vállrándítással.

-Nekem aztán nem kell semmiféle csók.

Kata nem sértődött meg, rosszcsont vigyorával elém lépett, és szájon puszilt.

-Ha az elsőnek nem kell, megkapja az utolsó.

Zavaromban azt se tudtam merre nézzek, éreztem, hogy vörösödök, a sapka alól kikandikáltak piruló füleim. Gondoltam mentem, ami menthető. Felkaptam egy marék havat és Kata nyakába nyomtam. Felvisított, majd rám vetette magát, és az arcomba nyomott egy adagot ő is.

-Na – apám lépett be az ajtón, görnyedten, fáradt arccal. Megöregedett, ismertem fel megdöbbenve. Mikor lett ennyire ráncos?

-Nehogy begyere a csizmában, vegyed lefele – kiabált anyám az aprócska főzőfülkéből, már érezni lehetett a borsóleves illatát.

Apám bosszúsan kifordult, és hallottam, ahogy nagy nyögések közepette lehúzza a gumicsizmáját. Elfojtott káromkodás, biztosan lejött a zoknija is. Gombolkoztam tovább, negyedik, ötödik.

Kisajátított magának. Legalább is ő ezt mondta. A következő nyáron többször is megkaptam az utolsónak járó díjat, boldogabb voltam, mint mutatni mertem, négyünk közül engem választott. Nem igazán tudom, a többiek mérgesek voltak-e, bár Tomi néha nagyon laposan nézett, és eltörte az egyik matchboxomat, ami tulajdonképpen a bátyámé volt, én csak kölcsönvettem, mert ez a sárga Ford, rajta a nagy piros tizes számmal rugozótt a legjobban, kiválóan lehetett vele ugratni az általunk készített pályákon. Persze azt állította, csak véletlenül lépett rá a frankón rugózó sárga Fordra, amin pirosan díszelgett a tizes szám.

-Tudod, mi az a francia csók? – kérdezte váratlanul Kata, miközben két pofára tömtük nagyanyám barackos fánkját. Tele szájjal, tágra meredt szemekkel néztem rá. Azt gondoltam, sokat tudok. A másik bátyám ágy alatt rejtegetett pornómagazinjaiból képeztem magam. Magabiztosan bólintottam, a porcukor meg csak hullott mindenhonnan, mintha újra tél lenne, pedig majd megdöglöttünk a nyári kánikulában az árokparton ülve. Nagyanyám mindig sütött valamit.

-Nesztek – ennyit mondott, amikor kiadta a tál, még gőzölgő fánkot. Nem érdekelt, hogy megégetjük az ujjunkat, nyakig zsírosan tömtük magunkba, perzselődött nyelvvel faltuk.

-Majd ha két éve együtt járunk, akkor megengedem, hogy megcsókolj úgy is – mondta Kata magabiztosan két harapás között. Két év rengeteg idő. Főleg tizenegy évesen, de hallgattam, amit beleegyezésnek vehetett, mert elégedetten nézett rám. Nem értettem, miért kell addig várni, hiszen minden nap megcsókol többször is, úgy, hogy senki se lássa, és egyszer már a fenekét is megfogtam, igaz, véletlen volt, mert nem fértem el mellette a kisbolt tömött sorai között. Kata szőke haját a lekvárba fújta a szél, szájába kapva lenyalta róla, hogy egy csepp se menjen kárba.

Megáll a kezem a hatodik gomb közben, a következő emlék megdöbbent, nem is emlékeztem rá. Pár évvel később történt, amikor már Kata mellben én meg vállban lettem nagyobb, és még mindig csókolóztunk titokban és már nem csak véletlenül fogtam meg a fenekét a sarki kisboltban. A közös focizás elmaradt, Pisti már a szakiskolába járt, lakatosnak tanult. Gabi és Tomi a hetediket nyúzták, mi ketten Katával végzősök voltunk általánosban. Egyre ritkábban bandáztunk együtt, de épp az árokparton ültünk, amikor Gabi felkiáltott.

-Ott jön Csutak, futás! – Csutak félelmetes asszony volt, hatalmas mellei ringtak minden lépésnél, arcát jókora bibircsókok rondították. Börtönben is volt, megölte a férjét, azt mondta a falu. Néhány éve nem láttuk már, biztos meghalt, gondoltuk. Most mégis teljes valójában billegett az út közepén, már csak néhány lépésnyire járt tőlünk. Pisti egy morgással elintézte a dolgot, Gabi és Tomi hazafutottak, nehogy rájuk nézzen vagy még rosszabb, hozzájuk érjen Csutak. Hárman üldögéltünk, én féltem befutni az udvarunra, nem akartam, hogy Kata azt gondolja, félek. Rettegtem. Remegő kezemet a nadrágzsebembe rejtve próbáltam magabiztosan nézni, és folytatni a beszélgetést, de nem emlékeztem miről volt szó. Csutak mellénk ért. Megállt. Minket bámult. Terebélyes szoknyája még lengett az utolsó lépéstől, a virágminták életre keltek, táncot lejtettek, megbabonázva néztem.

-He! Adjatok mán’ vagy húsz forintot!

Hallgattunk, most már Pisti sem volt olyan magabiztos, küszködött a futás ingerével, de büszkesége nem engedte, hogy elmeneküljön. Most is Kata volt a legbátrabb mindőnk közül, kihívóan az öregasszony elé állt, mint akiben szemernyi félelem sincs. Talán nem is volt.

-Oszt mire kéne, vén banya? – alig hallhatóan felszisszentem, ezt biztos nem ússzuk meg. Jeges félelem csúszott fel a torkomon, hányhatnékom lett a Csutakot körüllengő szagok belemásztak az orromba, megfordult bennem a reggeli tükörtojás. Ha akartam volna se tudtam volna már elfutni.

-Az anyád keservit te takony. – mintha megnőtt volna, Kata felé magasodott, arra gondoltam legalább ötször elférne benne, és még lenne helye ugrálókötelezni is. Az abszurd képtől rövid nevetés csúszott ki a számon, azonnal elé is kaptam a kezem, reménykedtem, hogy nem hallott meg.

-A rákér’ kell neked azt tudni?

-Ha lenne egy huszasom se adnám oda – Csutak lába elé köpött. Jókora, célzott köpés volt, más helyzetben talán meg is tapsoljuk érte, most nem tudtuk merre nézzünk. Kata kihívóan meredt Csutakra, emlékszem, hogy a kedvenc élén sárga pólója volt rajta. Két hete temettük a nagyanyját, azóta az apjával élt, aki rendszeresen kék, zöld foltokat ajándékozott neki, amikből majd tanul. A karjára, a lábára, néha a nyakán is láttunk, de nem mertük szóvá tenni. Ő is hallgatott.

-Hogy dögöljél meg a harmincadik születésnapod előtt. A rák egye meg a beledet, te kis csoffadt – Csutak is kiköpött. Kata két oldalára, kis hegyes köpések voltak, valamit morgott még cigányul, aztán tovább állt. Kata reszketett, talán a félelemtől, talán a dühtől. Elénk lépett, pofon vágott, mindkettőnket, majd otthagyott. Valami megváltozott.

Az ingem aljához értem, nincs tovább halogatás, menni kell. Anyám újra belép a nappaliba, szomorúan mér végig, a kezembe adja a fekete zakót.

-Kivasaltam. – szó nélkül veszem el kinyújtott kezéből, magamra igazítom, nyertem még három gombnyi időt. Tegnap érkeztem Győrből, ritkán járok haza, az egészen országon át kell utaznom, ha jönni akarok. Juditot otthon hagytam, kicsi még a gyerek, nem hiányzik neki egy temetés, meg hát úgysem tudja kiről van szó.

-Miért kell egyáltalán elmenned? Nem láttad vagy tizenöt éve.

-Mert kell. – nem akarok magyarázkodni. Amikor elért hozzám a hír, azonnal tudtam, hogy jönni akarok. Szabadságot veszek ki, szólok anyáméknak, hogy érkezek, anyám persze örül, kérdezi telefonban, mi legyen az ebéd. Lelki szemeim előtt látom, ahogy sürög a konyhában, előveszi a kedvenc tányéromat, letörli róla a hetek óra rárakódott port. Rég voltunk itthon, nem használta más. Az állomásról az Áruházba vezet az utam, kerülő, de nem érdekel. Semmit sem változott gyerekkorom óta, kivéve a sárga fémtáblát amit az Áruház szó elé biggyesztettek: Kínai. Margó néni egyből felismer, szerbusz Ferikém és a többi. Mondom mit szeretnék, értetlenül néz rám, ezer éve nem jártam erre, de azért a raktárból előbányász egy élénksárga rövidujjú inget, és kérdezi, ilyenre gondoltam-e. Szó nélkül bólintok, valami kaparja a torkom, mire tüsszentést színlelek, hogy kitörölhessem a szememből a nedvességet. Csak a lányok sírnak, cseng a fülembe apám hangja, így keményítette a lelkemet. Nem igazán sikerült, van hogy sírok. Könyvön is, filmen is, a kislányom, Katica első szavát is megkönnyeztem. Judit azt mondja, nem kell szégyellni, egy igazi férfi igenis szokott sírni. Én azért szégyellem.

-Szia Fecó! Te vagy az? – a hátam mögül jön a hang, megfordulok, kutatom az ismeretlen, ráncos arcot, majd felismerem Ági nénit, az általános iskolai tanárnőmet. Mennyivel magasabbnak tűnt régen, fut át az agyamon.

-Csókolom Ági néni – A jó napot nem jön a számra, a tanár nénit le tudom nyelni.

-Hát te? Itthon?

-A Kata temetésére jöttem – nyögöm ki, eszembe sem jut, hogy ő nem is biztos, hogy ismeri. Nem egy iskolába jártunk, telekys volt, én meg petőfis. Látszik, hogy gondolkozik, méreget, majd felismerés villan a szemében.

-A fiatalasszony, akit elütött a busz? – így mondja: akit elütött. De én tudom, hogy lépett. Az a fajta bizonyosság, amihez nem kell a tények ismerete. Mintha Kata árulta volna el utolsó leheletével, hogy: léptem. Miattad volt, mert itt hagytál, és egyszerre minden szar lett. Nem bírtam tovább. Bólintok, aztán szó nélkül otthagyom Ági nénit, a kasszához lépek, fizetek. Háromezerkettőszáz. Lehúzzák a kártyámat, itt még nincs paypass, nem elég érinteni. Kilépek, nagy kortyokban iszom az oxigéndús levegőt, de úgy érzem megfulladok. Egy busz fordul be a buszmegállóba, talán épp ez volt, ami kitörölte Katát a világból. A szolnoki. Ezt mondta anyám, amikor egy hete hívott.

Húzogatom a zakó alját, kutatok, de végleg elfogytak a gombok, pedig még rengeteg dolgot szeretnék átgondolni.

-A koszorút a temetőre rendeltem, kiviszik, rá is rakják a sírra. – bólintok, és arra vágyok, bár lenne még mit gombolni, hogy visszahozza még Katát egy kicsit. Tudom, hogy meggyűlölt, amikor elmentem innen, távolságot ékelve közünk térben és időben. Egy darabig még írt, levelei egyre dühösebbek lettek, huszonéve minden mérgével. Aztán már csak ennyit, azt is SMS-ben: hozzámegyek Pistihez,  fél év múlva esküszünk, ne gyere haza.

Nem mentem. Addigra már vitt tovább az élet, megismertem Juditot. Néha, amikor sétáltunk az esőben, és a szőke haja a halántékára tapadt, eszembe jutott Kata. Juditnak más volt az illata, más volt a csókja, más volt a szerelme. Judit gyöngéd volt, Kata őrült. Azt mondják Pisti verte. Őt is, meg a két gyereket is. Azt is mondják, tényleg szar élete volt, és megcsúnyult asszony korára. Ezt nem hiszem, akárki is mondja. Volt hogy láttam őket, amikor anyámékat látogattam, de sosem léptem oda köszönni, egyszer-egyszer biccentettem a régi barátságunk emlékére. Kata elfordította a fejét, Pisti összehúzott szemmel bólintott vissza, hatalmas ember lett, vagy másfél fejjel magasabb mint én, Katát a hóna alá tudta volna csapni.

Megérkeztem a temetőbe. Alig harminc ember lézengett, csupa feketébe öltözve, világítottam a sárga ingemben, a zakó nem takarta el teljesen. Kata imádta a sárgát, főleg az apja halála után. Azt mondta, soha többé nem húz feketét, és reméli, őt majd egy sárga koktélruhában temetik el. Nem tudom miért mondta ezt, sosem volt koktélruhája, abban sem voltam biztos, hogy tudta, az milyen, mi sem tudtuk, de akkoriban jókat röhögtünk, ahogy elképzeltük, amint fekszik kiterítve, szőkén, sárga ruhácskában, miközben az emberek elszörnyedve nézik. Mint annyi minden, ez sem sikerült neki.

Pisti hamvasztást kért. Nincs sárga koktélruha, szőke haját nem kaphatja el játékosan még utoljára a szél. Körülnézek, ismerős arcokat keresek, de már mindenki idegen, egyedül Pistit ismerem fel, legelöl áll, sapkáját gyűrögeti, a két gyerek lehajtott fejjel, zokogva áll mellette. Nem ér hozzájuk, mintha idegenek lennének. A szememet megkapja valami. Balra nézek, ahol két ember sárgállik. Egyiknek a nadrágja, másiknak a zakója rí ki a tömegből, tökéletesen kiegészítve egymást, arcvonásaikat böngészve felismerem bennük Gabit és Tomit. Vajon én is így megöregedtem? Akaratlanul borostás államhoz kapom a kezem, serceg a szőr, miközben végighúzom rajta. Hozzájuk lépek, szó nélkül fogunk kezet. Látom, hogy elégedetten mérnek végig, halvány mosollyal, sárgán hallgatjuk a lélekharangot.

Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra 


A képről: Magyarország, Budapest XIII. Üteg utca a Kartács utca felől a Gömb utca felé nézve. Számháborúra készülve.
A kép forrása: Fortepan / Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon, vagy Instagramon, de felveheted velem a kapcsolatot e-mailben is, a következő címen: info@csakegypercre.hu.


Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé.