Jászkunsági gyerek vagyok
Irodalom,  Novella

Jászkunsági gyerek vagyok

Vajon hányszor kellett elénekeltetni velünk még általános iskolában a jászkunságigyerekvagyokot ahhoz, hogy még most, másfél évtizeddel később is beakadjon a fejembe, és a nap tejlesen különböző pontjain azon kapjam magam, hogy büszke jász kölyökként kitörni készül belőlem, amit közvetlenül követ a Föl föl vitézek a csatába, meg az A csitári hegyek alatt.

Bezzeg kémiai egyenletekre vagy a sok évvel később tanult deriválási szabályokra már nem emlékszem, de a kóruson tanult dalok többségének az alt és szoprán szólamát is el tudnám énekelni, más kérdés, hogy olyan hamisan, mint amilyen hamisan a szomszéd Karcsi bácsi játszott, mikor nagyritkán leült velünk gyerekekkel zsírozni, meg huszonegyezni.

Különben nagy firma volt az öreg; évekig nem jöttünk rá, hogy két másik komplett magyar kártya szettet hord a kék munkáskabát bal zsebében, még arra is figyelt, hogy ugyanolyan elhasználtak legyenek, mint a miénk. A piros hetes jobb alsó sarkáról is pontosan ugynaúgy vált le a vékony felső réteg. Mi pedig egyszerűen csak csodáltuk azért, hogy tud ennyi hetest kivágni. Nem értettük az anyag nem vész el csak átalakul elvét, amely alapján anyag nem születik a semmiből is ráhúzható a harminckétlapos kártyapaklira, amiből a végén más sokszor negyvenötlapos lett.

Így hát rendszeresen elnyerte tőlünk nagyanyánk összes kókuszgolyóját, amit kiválóan lehetett valutaként használni Karcsi bácsi félig elszívott cigarettáiért, amiket játék után hátul, a nyúlketrecek mögött gyújtottunk meg suttyomban, apánk kacatos fiókjából kilopott, pucér nős öngyújtóval.

Egy ilyen alkalommal, amikor ott hasaltunk a nyúlketrecek és a ganajos domb között nagyjából félúton, Karcsi bácsi ránk ordított a szomszédból, hogy micsinátokazanyátokúristenit. Öcsém majdnem lenyelte a kisujjnyi dekket, még időben vertem hátba, hogy kiköpje a még mindig füstölgő barnaszofit, Nem hiába volt nekem több lélekjelenlétem, elvégre már majdnem kilenc voltam, hát gyorsan ledobtam és port rugdostam rá, meg egy kis szart is, ami valahogy kieshetett a ganajos talicskából, mikor apám kihordta a tehénistállóból.

Karcsi bácsi kitartóan pisszegett és a szemével mutatta, hogy valaki érkezik a titkos helyünkre, ami a jelek szerint annyira mégsem volt titkos, ha ő tudott róla. Öcsém hátára vágtam még kettőt, hogy ne fuldokoljon a lenyelt füsttől, mire befutott anyánk, hogy nekünk ordítozik már percek óta: kész az ebéd. Maga meg Karcsi bácsi – mert Karcsi bácsi még anyánknak is Karcsi bácsi volt – mit üvölt itt Dódiékkal, nincsen jobb dolga? De azért gyanúsan méregetett minket, vajon mit betyárkodunk már megint hátul. Hiába, korábbi csínyeink nem sok jót ígértek.

Nosza fel volt adva a lecke, mégis mit lehet itt csinálni, közel távol még egy gumilabda sem volt, hogy segítséget nyújton, és amilyen büszke voltam a kilenc évemre korábban, annyira elszégyelltem most magam, mert semmi értelmes nem jutott eszembe azon kívül, hogy lekevertem egy nagy büdös sallert az öcsémnek és beárultam anyánknak, hogy húzkodta a kisnyulak fülét, pedig még a szemük is alig nyílt ki, rózsaszín, ronda kis kupacok voltak csupán.

Öcsém sértődötten nézett előbb rám, majd a csikk feletti poros szarkupacra, végül beismeréssel felérő módon lehajtott fejjel megindult a ház felé. Biztosítottam róla anyánknat, hogy igazán nem szükséges Dódit ettől jobban megbüntetni, hát láthatja, máris piroslik a tenyerem nyoma az arca bal oldalán, egész jól sikerült, még a kisujjam csíkja is milyen tökéletesen látszik az álla vonalánál, mire megkaptam a magamtisztességes nyaklevesét. Azt hiszem, még mindig olcsón megúsztuk, ettől sokkal rosszabbul jártunk volna, ha bevallom a barnaszofit meg a Karcsi bácsis, suttyomban tétes kártyapartijainkat.

Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra 


A kiemelt kép forrása: Fortepan/ Erdei Katalin

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon, vagy Instagramon, de felveheted velem a kapcsolatot e-mailben is, a következő címen: info@csakegypercre.hu.


Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé.