Nyomok a hóban
Irodalom,  Novella

Nyomok a hóban

-Hány éves?

-Hat.

-Akkor már a felénél jár.

Rám mosolyog. Kell egy kis idő, mire felfogom, hogy miről beszél. Még hat évet jósol a kutyámnak. Annyira megdöbbenek, hogy nem is tudok mit reagálni, csak felveszem a “hátigen” arcom és beterelem a konyhába, hogy javítsa már meg végre az a hülye csapot. Eredetileg ugyanis ezért jött, nem azért, hogy megmondja, meddig él majd a kutyám.

Vajon engem mikor fog megkérdezni, hány éves vagyok? Harminckettő. Felelem majd. Mire ő mondhatja, hogy akkor még lehet pár jó évem mielőtt elvisz mondjuk a méhnyakrák. Vagy mondhatja, hogy hát igen, akkor ez már a béoldal. De valószínűleg mégsem mondaná, mert azért ez mégiscsak bunkóság. Elvégre én vagyok az ügyfél, másodsorban ember, harmadsorban meg nő. Vagy másodsorban nő, harmadsorban ember. Prioritás kérdése. Ő annak a típusnak tűnik, akinél másodsorban nő és csak harmadsorban ember. Vagy egyáltalán nem is ember, csak nő.

A kutya az más. Arról bárki mondhat bármit. Mert a kutya semmilyen prioritásban nem ember. Ami persze igaz, de a szeretet attól még mély. A fájdalom, meg ugyanúgy fájdalom.

Sétálunk a hóban. Én, meg a kutyám, akinek még lehet hátra hat év. A szerelő szerint. Márpedig a szerelő szakember. Nem állatorvos ugyan, de tekintély. Ő meg tudja szerelni a csöpögő csapot, én nem. Mondjuk az is igaz, hogy én ismerem a kutyámat, ő nem.

Figyelem a nyomait: három mancs és egy vonal. Eszembe jut a török basás mondóka: pont-pont-vesszőcske, készen van a fejecske. Figyelem, ahogy a saját kis életét írja a hóba, ceruza nélkül, radír nélkül. A három mancs a normálisan funkcionáló lábak nyoma, a vonal meg azé, amelyiket gacsibásnak hívunk itthon, mert korlátozott a mozgása. Nem hajlik, csak kitartóan húzza a csíkot végig a fehér hóban.

Hátranéz, kutyaarcával rámvigyorog. Őt nem zavarja a csík. Meg a hat év. Az ittre és a mostra koncentrál. Boldog, mert valami fehér, puha és hideg fedi a talajt, amiben jobb futni. Különös. Az esőt annyira gyűlöli, hogy alig lehet kiimádkozni az ágyából, megfeszül, úgy kell kiemelni, lábra állítani. Bár azt, hogy a nyolcadikról honnan tudja, hogy éppen szitál az eső, még nem sikerült megfejtenem. Rejtély. Elég a hisztiből – mondom ilyenkor, pedig én sem kívánom a hátam közepére sem a sétát az esőben. Legszívesebben bekucorodnék inkább mellé, nyafoghatnánk együtt a meleg pléd alatt.

A hó biztos melegebb mint az eső. Valahogy.

Hógolyót gyúrok, felé dobom. Nem kapja felé, csak bepörgeti magát. Fut körbe-körbe, most csak három mancs van, a vonal az odala mellett felcsapva, innen úgy néz ki, mint egy behúzott kézifék. Pedig, pont hogy gyorsabb így. Úgy tűnik, a kutyám fordítva van bekötve; aminek lassítania kellene, az gyorsítja.

Még.

Hat.

Év.

Sírhatnékom van, mégis mosolygok amikor az önfeledten játszó kutyámat figyelem. Micsoda hülyeség ez az egész a szerelővel. Hanyatt vágom magam a szűz hóban, spontán hóangyalkát csápolok magam köré. A kutyám az arcomba szagol, lenyal róla pár hópihét. Tovább sétál, orrával túrva maga előtt a havat. Körülettem nyomok.

Három mancs.

És egy vonal.

Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra 


Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon, vagy Instagramon, de felveheted velem a kapcsolatot e-mailben is, a következő címen: info@csakegypercre.hu.


Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé.