Nero, a véres költő – vörössel írott szavak az ókori Rómából

Minden hónapban olvasok egy szépirodalmi klasszikust, hogy tágítsam a látóköröm és ne ragadjak le a kortársainknál. Júliusban Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő című történelmi regényre esett a választásom, így rövidke utazást tehettem a teljesen elborult Nero Rómájába.

Kosztolányi Dezső életművéből eddig az Édes Annát és az Esti Kornélt olvastam, előbbit imádtam, utóbbi nem talált hozzám utat, így bíztam abban, hogy majd a véres költő meghozza az áttörést az egyik legnépszerűbb nyugatos szépírónkhoz való viszonyomban.

Fülszöveg (vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz):
Kosztolányi ​Dezső történelmi regényének középpontjában Nero, a dilettáns költő-császár áll, aki jó szándékú ifjúként kerül a trónra, hogy sokak reménye szerint a római birodalom kiegyensúlyozott, nyugalmat hozó uralkodója legyen. A szelíd és fiatal Nerót azonban az a vágya, hogy művészetéért ismerjék, szeressék, eltéríti eredeti célkitűzéseitől. Mindenkit irigyel, aki tehetséges, ezért a hatalom erejével kísérli kicsikarni a művészi sikert. Meggyilkolja féltestvérét, Britannicust, szembeszegül nevelőjével, Senecával, s mert bölcsebbnek érzi önmagánál – üldözi. Környezete retteg tőle, mert egyetlen nem tetsző mozdulat vagy szó miatt halál vár mindazokra, akik a szörnyeteggé, zsarnokká vált császárnak tapssal, dicsérettel nem hódolnak. A mű, bár varázslatos könnyedségével idézi fel az antik világváros életét s a kor történelmi szereplőit, mégsem pusztán történelmi regény.

Az író Nero korának történéseiben és díszleteiben a saját korát festette le, a császár alakjában s a „véresen-fájó dilettantizmus” drámájában a hatalom és művészet viszonyának kérdéseit szólaltatja meg mély pszichológiai megértéssel és kaján iróniával.A mű első megjelenésekor azt suttogták, hogy Nero alakját Szabó Dezsőről, a korszak legnagyobb hatalmú író-politikusáról mintázta, s az is aligha lehet kétséges, hogy a Római Citerások Egylete nem a Via Appián, hanem egy budapesti kávéházban ülésezett.

“-De igen – szólt a császár makrancosan -, nagyon szenvedek.
-Miért?
-Nem tudom – mondta duzzogva.
-Akkor azért szenvedsz. Mert nem tudod, mi bánt. Ha az okát látod, megérted, és már nem is oly nagyon fáj. Szenvedésre vagyunk teremtve, nincsen olyan bánat, mely természetellenes és elviselhetetlen.”

Nagy reményekkel vágtam bele a könyvbe, férjem is melegen ajánlotta, évekkel ezelőtti nagy kedvence Kosztolányi. De amúgy, csak nyugodtan, nincs semmi nyomás. Ugyebár. Nehezen indult a könyv, rövid, száraz mondatokkal, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy: te jó ég! Hogy fogom én ezt végigolvasni? A karakterek sekélyek voltak, a történések csordogáltak erre is, arra is, de mintha üres héj lett volna a könyv, benne meg pettyhüdt magok a sorok.

Körülbelül a könyv harmadától azért javult valamicskét a helyzet. Leginkább Seneca, a nagy gondolkodó részeit szerettem; érdekes filozófiai felvetéseket sorakoztat fel, melyekkel ritkán értettem ugyan egyet, de remek beszélgetési alapot nyújtottak a reggeli/ebéd/vacsora elkészítése közben. Gyilkosság-e az emberölés, ha a magasabb jó érdekében történik vagy nevezzük inkább államérdeknek, ami elveszi a súlyát. Halad-e valamerre a világ vagy ugyanazokat a köröket futjuk ősidők óta?
Ugyanakkor Senecát annyira tudtam utálni gyenge karaktere miatt, hogy még mindig nem tudom eldönteni, képes vagyok-e ezt megbocsátani neki, vagy arcon csapnám egy péklapáttal.

Történelmi köntösbe bújtatott erőteljes lélekregényt vártam, helyette kaptam egy szinte egyik pillanatról a másikra megőrült császár történetét, sok-sok filozófiával. Voltak ugyan erős és jó jelenetek, de Nero költészetének irányából való közelítés nálam nem érte el azt a hatást, amit elérhetett volna egy keresztényüldözéssel, Róma felégetésével megtűzött mű. Kimaradtak a lépcsők az ártatlan, mostohaapját sirató ifjonc és a kegyetlenkedő fiatal császár szintjei között, márpedig lett volna honnan hová mászni.

Talán Seneca szavai indították el benne a totális elmebaj láthatatlan folyamatát, amikor azt mondta: “Uralkodj az embereken”.  

“Az első ember elé lépett:
-Halj meg – szólt-, akárki vagy – és szívébe döfte tőrét. Az ismeretlen porba bukott.
-Ártatlan vagyok – mondta haldokolva.
-Tudom – felelte a császár -, annál érdekesebb – és nézte figyelmesen, hogy múlik ki az ismeretlen. “

Nagy szívfájdalmam, hogy egy rakat lehetőség marad kiaknázatlanul. Olyan hangsúlyos események mellett megy el egyetlen mondattal (például egy bizonyos gyilkosság), amik felett teljesen értetetlenül állok, miközben belesző olyan komplett fejezeteket, amik nem adnak túl sok pluszt a történethez, viszont egyértelmű kikacsintások a kortárs művészetre. Hiszen Kosztolányi saját korát ültette át az ókorba. Épp ezért nem is tudom száz százalékosan átlátni és érteni az akkori viszonyokat a hatalom és az írók között, melyet átadni kívánt a lapokon. Ugyanitt: bármilyen ehhez kapcsolódó elemzést, hozzászólást szívesen veszek.

Nem adom fel a Kosztolányival való ismerkedést a jövőben sem, de egy kis időre biztosan parkolópályára teszem és megnézem, kik árulnak még nálam petrezselymet a klasszikus írók táncparkettjén.

Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra

---

Kiemelt kép és forrása: Karl von Piloty: Nero Róma égését szemléli (Wikimedia)

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon, vagy Instagramon, de felveheted velem a kapcsolatot e-mailben is, a következő címen: info@csakegypercre.hu

---