Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának
Irodalom,  Könyvértékelések

Mit jelent az, ha egy gyerek nem stimmel?

Szabó Magdával való ismerkedésem tekinthető a helyi (debreceni) irodalom megismerése iránti vágy egy újabb mérföldkövének. Pár hete jártam az emlékházában, ahol ismételten megbizonyosodtam, mennyire érdekes karakter volt, üde színfolt a művészek között. Ez késztetett arra, hogy leemeljem a polcról a Mondják meg Zsófikának egy ütött kopott példányát.

Ez a könyv hét éve került hozzám az életemnek egy olyan szakaszában, amikor nagyon nem akartam ilyen témájú könyveket olvasni. Büszke vagyok rá, hogy az enyém, mert a belső oldalon Szabó Magda aláírása rejlik, aki ugyan nem nekem dedikálta, de értékes kincsként őrzöm tollvonásait. Tudtam, hogy vár rám ez a kötet a polcon, és éreztem, hogy különleges lesz köztünk a kapocs, dolgunk van egymással. A Szabó Magda emlékházban tett látogatásom után pedig úgy döntöttem, nincs miért tovább várnom. Meg akarom tudni, mit kell megmondani Zsófikának!

Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának

Könyv: Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának
Kiadó: Szlovákiai Szépirodalmi
Első megjelenés: 1958
Olvasott példány megjelenési ideje: 1960
Borító:  Dagmar Kočišová
Oldalszám: 296
Műfaj: klasszikus
Olvasási idő: 3 nap

Fülszöveg:

„Mit jelent az, ha egy gyerek nem stimmel? Hogy rossz?” Zsófika, a regény főszereplője nem tartozik az eminens tanulók közé, látszólag mindig bajt okoz, esetlenül csetlik-botlik a világban. Egyetlen ember volt, aki mindig megértette őt, az apja. „Élete utolsó percében is rá gondolt… miután rosszul lett, csak egyetlenegyszer szólalt meg már, azt mondta: „Mondják meg Zsófikának.” Valamit üzenni akart neki, de mit? Már nem tudta befejezni a mondatot.”
Zsófika egyedül kell hogy megkeresse, „mit csináljon, ha stimmelni akar ”. És Zsófika nemhogy kitűnőre vizsgázik emberségből, helytállásból, de ösztönös gyermeki ráérzéssél „beleszól” a felnőttek életébe…
És ami a legfontosabb, közben igazi társakra, barátokra lel a felnőttek között.


“Anya bejött hozzá, s faggatni kezdte, mi az oka ennek a siralmas bizonyítványnak. Nem tudott válaszolni, mert az egészet annyira egyszerűnek és természetesnek érezte, hogy nem is szorult magyarázatra. A világ olyan érdekes volt, olyan napról napra táguló, hogy nem jutott benne hely az iskolának.”

Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának


Szabó Magda könyveivel egyelőre felemás kapcsolatban vagyok. Nagyon tetszett az Abigél és Az ajtó is hatalmas élmény volt. Az őz viszont csalódás, a Pilátust pedig képtelen voltam végigolvasni. Utóbbi abszolút az én saram, úgy gondolom, nem a megfelelő lelkiállapotban fogtam hozzá, mert ami igaz, az igaz, Szabó Magdára minden alkalommal fel kell készülnöm. Ő az az író, akit szeretnék szeretni, mert minél többet tudok meg a személyiségéről, annál szimpatikusabbá válik. A Mondják meg Zsófikának olvasása közben pedig úgy éreztem, hogy a kettőnk között láthatatlan kötelek feszülnek, sőt mi több, húznak felé. Mintha kimondottan nekem címezte volna minden szavát, megértően bólogattam miközben alig tudtam letenni a könyvet. Értettem, mit szeretne tanítani a sorok közé rejtve, és csak csodálni tudtam a stílust, ahogyan teszi azt.

Nemcsak a témája, hanem a műfaja miatt is tartottam ettől a regénytől. Féltem, hogy túlzottan is ifjúsági lesz. Az a fajta, amit az ember gyerekként még nem ért, felnőttként viszont már nem tud élvezni. Szabó Magda azonban alig néhány oldal után elhessegette az összes félelmem, mert a Mondják meg Zsófikának egy kiválóan megírt könyv: mély, húsba maró mondanivalóval. Kőkemény kritikával illeti a mindig rohanó, gyermeküket nem ismerő szülőket, valamint pálcát tör az őket sablonok alapján, nem is emberi lényként, csak valami fura, kiokítandó entitásként kezelő iskolarendszer felett. A regény 1958-ban jelent meg. 1958-ban! Érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy vajon sikerült-e fejlődni, változni ezeken a területeken, vagy még mindig kicsi zöld földönkívüliként gondolunk a gyerekekre, akiket teljes mértékben át kell alakítani a felnőtt létre, akikre cimkéket kell aggatni, ahelyett, hogy megpróbálnánk megismerni, milyenek is valójában.

Szabó Magda érzékenyen lebbenti el a fátylat a gyermeki lélek elől. Folyamatosan rajtakaptam magam, ahogy csóválom a fejem, hogy lehetnek ilyen vakok a felnőttek, azok az érett emberek, akik maguk is voltak gyerekek. Miért nem tudnak több megértéssel fordulni a gyermekeik, tanítványaik, ismerős gyerekek felé? De ha teljesen őszinte akarok lenni, én magam sem értem már őket. Harmincikszév tapasztalattal a hátam mögött szemlélem tetteiket, keresem a motivációikat, cselekedeteik okának gyökerét. De a legtöbbször képtelen vagyok gyermeki fejjel gondolkozni.


„Előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.)”

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg


A Mondják meg Zsófikának egy nagyon érzelmes könyv a gyászról, a gyermeki lélek útvesztőiről, a sztereotipiákról, titkokról és csodás emberekről. Talán túl soknak is tűnhet mindez belezsúfolva egy alig háromszáz oldalas könyvbe, mégsem az. Mindenből épp annyi szerepel, amennyi szükséges, se több, se kevesebb.

Zsófi egészen különleges gyerek; édesanyja szerint nem stimmel, de édesapja szerint Zsófika teljesen rendben van. Mindent lát, mindent megért, de egészen érdekes minták szerint gondolkozik. Éppen ezért sohasem voltak egy hullámhosszon édesanyjával, a racionalitás mintaképével, aki ha ő maga nem találja a logikát egy-egy döntés mögött, akkor elkönyveli, hogy az nem is létezik. Édesapjával viszont már egy apró gesztusból is megértették egymást, valahogy úgy voltak ők, mint ahogy a Forest Gumpban mondják: “…mint a borsó meg a héja”.

Az apa, a hős, a bálvány egyszerre csak eltűnik a kettősükből, hirtelen halálával a biztonság, a megértettség, elfogadottság érzését is magával viszi, Zsófi pedig egyedül marad egy olyan világban, ahol senki sem érti őt. És tulajdonképpen ő sem ért senkit. Édesapja szeretete olyan erős volt, hogy még utolsó mondatával is kislányának akart üzenni, de csak a mondat első felét volt már képes kimondani. Azt is csupán ketten hallották, az asszisztens és egy mogorva öregúr, az iskola rettegett alakja, Pista bácsi.

Zsófi pedig a maga félszeg módján megpróbálja kideríteni, hátha Pista bácsinak mégis sikerült meghallania a mondat második felét, mert az nem lehet, hogy Apa egy szó nélkül, egy hozzá intézett végső búcsú nélkül hagyta el. Kénytelen kellettlen Zsófi olyan bonyodalmakat generál, amelyek kacifántos úton ugyan, de segítenek feldolgozni édesapja elvesztését, és kibogozni azt, hogy végső soron stimmel-e vagy sem.


“Rossz gyerek is van, nem akarom áltatni. Csak majd rá fog jönni, hogy minden csíny mögött van valami, ami távolabbra mutat, minden látszólag értelmetlen cselekedetnek van magyarázata.”

Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának


Szerethető karakterek töltik meg élettel a lapokat, akik – bár nem szeretek ezzel a közhellyel élni – szinte kilépnek a könyvből. Szép lassan mindenkit megismerünk, megértjük a miérteket, elmorzsolunk jópár könnycseppet és a fájóan gyönyörű történet beépül a lelkünkbe. Megtanít arra, hogy lásd másként a gyerekeket: hiszen ők is mindent megértenek és kezelnek a maguk szintjén, attól, hogy te nem látod a reakcióik, tetteik mögött megbúvó motivációt.

Olvasás közben rengetegszer gondoltam arra, hogy bárcsak olyan remek irodalomtanárom lett volna gimnáziumban (általánosban szerencsére pont ilyen volt), mint a regény egyik legfantasztikusabb alakja Márta néni, vagy akár maga Szabó Magda, akinek ez a regénye megmutatta, hogy még dolgunk van egymással. Igenis vannak nekem szóló könyvei és hogy minden időben vannak olyan emberek, akik a lélek legmélyére látnak.

Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra 

A kiemelt kép forrása: Fortepan / Wein Sarolta

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon, vagy Instagramon, de felveheted velem a kapcsolatot e-mailben is, a következő címen: info@csakegypercre.hu


Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé.