Bíró Szabolcs: Ötvenezer lándzsa
Irodalom,  Könyvértékelések

Ötvenezer lándzsa, az egyik legizgalmasabb Anjou rész

Bíró Szabolcs valami olyat húzott elő a pennájából az Ötvenezer lándzsa történetében, ami az egyik legszerethetőbb, legizgalmasabb résszé tette az Anjou sorozatból. Vészesen fogynak a polcon az olvasatlan kötetek, az utolsót nem is tudom, hogy tartogassam vagy azonnal fogjak bele!

Többektől hallottam, illetve sok helyen olvastam is arról, hogy az Ötvenezer lándzsa az egyik legkedveltebb darabja a sorozatnak. Hittem is, meg nem is. Ennyi ember mégsem tévedhet, de jó pár fejezeten keresztül nem értettem mire a hűhő. Aztán Szabolcs felvonta a lobogót, megsarkantyúzta a paripáját és úgy gázolt át rajtam, hogy azóta próbálom összeszedegetni magam romjaimból!

Bíró Szabolcs: Ötvenezer lándzsa

Könyv: Bíró Szabolcs: Ötvenezer lándzsa
Sorozat: Anjouk V.
Kiadó: Athenaeum
Első megjelenés: 2018
Olvasott példány megjelenési ideje: 2018
Borító:  Földi Andrea
Oldalszám: 400
Műfaj: történelmi regény
Olvasási idő: 4 nap

Fülszöveg:

1328. ​Lackfi István éppen visegrádi házában igyekszik felépülni az osztrák hadjáratban szerzett sérüléseiből, miközben fegyvernökei Budán rábukkannak Bátor Attila rég halottnak hitt fiára. Az elmúlt esztendőkben Szilárd lemondott a lovagi életmódról, kovács szeretne lenni, ám erről sem a király, sem a fiú új gyámja, sem a nevelőjének kijelölt Péter nem akar hallani. Mindnyájan ragaszkodnak hozzá, hogy Bátor Szilárd az apja nyomdokaiba lépve az udvar vitéze legyen, ami nem megy zökkenőmentesen – ám a sorsa elől senki sem menekülhet.
Időközben meghal Róbert nápolyi király fia, Anjou Károly pedig reménykedni kezd, hogy a magyar Szent Korona mellé megszerezheti szülővárosa trónját is – ha nem magának, hát legalább valamelyik örökösének. Mielőtt azonban ezt megtehetné, egészen más gondokkal kell szembenéznie. Virágzó birodalmában, akár egy hatalmas sakktáblán, számos figura áll fel az újabb játszmához. Egy áruló vajda, egy tébolyult bizalmas, egy buja rokon és egy gyönyörű udvarhölgy, aki nem is sejti, micsoda felfordulást okoz a puszta jelenlétével…

Bíró Szabolcs nagyszabású történelmi regénysorozatának érzelmekkel és drámai fordulatokkal teli ötödik része egyben az Arany Visegrád-trilógia második kötete. Szerelem és háború, barátság és gyűlölet, élet és halál a középkori Magyar Királyságban.


“Ennek az országnak szüksége van kiváló kovácsokra. A te sorsod viszont nem az, hogy egy légy közülük. És nem is az, hogy az apád légy, ahogyan magad mondtad az imént. De az örökébe kell lépned, fel kell nőnöd a Bátor névhez (…)”


Egészen addig nem is éreztem, mennyire hiányzik egy érzelmesebb szál a történetből, amíg Bíró Szabolcs nem kínálta elém ezüsttálcán. És nem feltétlenül a szerelemre gondolok most ez alatt. Egyszerűen arról van szó, hogy Bátor Szilárd színrelépésével olyan adag lélek, olyan erős karakterdráma került előtérbe, aminek a bűvköréből nem tudtam szabadulni. Mondjuk nem is igazán akartam. Az elveszett, majd frissen megkerült ifjú kész kovácsinassá fejlődött, annak minden fizikai megnyílvánulásával kiegészülve. Azonban nem csak testben, de lélekben is egészen más, mint gyerekként. A hű Péter nem is érti milyen írtózatos viharok dúlnak a legényben, mennyire nagy az a páncél, amit az elvárásoknak megfelelően ki kellene töltenie.

Szeretem a történelmi regényeket, de még inkább szeretem, amikor valós érzelmek jelennek meg, amitől úgy igazán átérezhetővé, tapinthatóvá, színes-szagos történetté válik. Nem gondoltam volna, amikor a Non nobis dominet először fogtam kézbe Visegrádon évekkel ezelőtt, hogy én visszatérek még ebbe a világba, és főleg nem gondoltam volna azt, hogy ilyen mélyen tud érinteni a szereplők sorsa. Márpedig Szilárdot úgy megrugdossa az élet az Ötvenezer lándzsa történetében, hogy bizony néhány könnycsepp ki-kicsordult olvasás közben.

Zách Felicián és lánya, Klára cselekményszála egyszerre vot borzasztó és elképesztően izgalmas. Ugyan tudtam, mi lesz a sajnálatos vég (nagy kérdés ugye, hogy van-e spoiler történelmi regényben vagy sincs), mégis megdöbbentett, hogy Bíró Szabolcs betűi nyomán mennyire nyomasztóan ültek meg a lapokon a róluk szóló fejezetek. Károly királyunk agya bizony el is szállt csöppet a megtorlásnál, szerettem volna csukott szemmel olvasni tovább, vagy legalább hinni abban, hogy nem viszi véghez totális bosszúját, de ami történt, megtörtént, akármilyen szörnyű is legyen.

És ezzel még mindig nem volt vége az izgalmaknak, mert harmadik szálként még mindig itt volt nekünk Havasalföld ura, Basarab. Na, erre a szakaszra még mindig nem tudok indulatok nélkül gondolni, az egyik legerősebb rész volt a könyvben, borzasztó dühös voltam.


“Csak a forrófejű, elbizakodott ember él kételyek nélkül. S egymaga senki sem bírhatja el a kormányzás teljes terhét. Egy jó királynak meg kell tanulnia felismerni másokban a szunnyadó tehetséget (…)”


Bíró Szabolcs könyvei egyre csak jobbak és jobbak, nem adva olyan opciót, hogy a következő részt ne akarjam elolvasni. Egyre mélyebb a mondanivaló, egyre gördülékenyebb a szöveg és egyre szerethetőbbek a karakterek is, akik a stílussal együtt fejlődtek, váltak olvasóközelebbivé.

Az Anjouk sorozat szinte észrevétlenül vált az egyik kedvenc sorozatommá. Vonz a világ, ahol lovagok, udvari szolgák, királyok, királynők és egyszerű munkásemberek között mozoghatok, akik annyira mások, mint a mai modern ember. És tulajdonképpen mégis hasonlatosak hozzánk, hiszen a világot mindig ugyanazok a dolgok űzték előre: pénz, szerelem, hatalom. Nem feltétlenül ebben a sorrendben.
Mert van, ami nem változik!

Tovább dübörög az Anjou-láz!

A kiemelt kép forrása spoilert tartalmazhat, így ha nem szeretnél ilyenbe belefutni, kérlek, ne görgess lentebb!

Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra 

A kiemelt kép: Molnár József: Dezső vitéz önfeláldozása Károly Róbertért (1855), forrása: Wikipedia

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon, vagy Instagramon, de felveheted velem a kapcsolatot e-mailben is, a következő címen: info@csakegypercre.hu


Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.