Szentesi Éva: A legfontosabbat utoljára hagytam
Irodalom,  Könyvértékelések

Szentesi legújabb könyvében is fájdalmasan őszinte

A rák Magyarországon mai napig szitokszónak számít. Egyszerűen nem illik róla beszélni, cseppet sem csodálkozom, amiért a rákbetegek jókora százaléka nagyfokú szégyenérzetet, erőteljes depressziót él át betegsége mellett, mintha az magában nem lenne elég, és csak suttogva meri kimondani, hogy: igen, rákos vagyok. Aztán jött Szentesi Éva, aki a legfontosabbat utoljára hagyta. 

Szentesi Évát ismerhetjük a WMN magazin virtuális hasábjairól, szembejöhetett velünk, mint az egyik legnagyobb és legismertebb magyar rákellenes aktivista és edukátor, de az elmúlt években több könyve is megjelent a boltok polcain. Bátorságát és őszinteségét, amellyel képes ilyen nehéz,  tabunak számító témáról abszolút hitelességgel beszélni, csak dicsőíteni tudom, és kívánom, hogy áldásos tevékenységét hosszú távon is folytatni tudja.

Író: Szentesi Éva
Cím: A legfontosabbat utoljára hagytam
Borító: Szentesi Éva grafikájának felhasználásával Féder Márta tervezte
Kiadó: Libri
Megjelenés: 2020. július 1.
Oldalszám: 176
Műfaj: ismeretterjesztő, gyógyulástörténet, rákbetegség
Olvasási idő: 2020. július 6. → 2020. július 6.

Fülszöveg: 2015. május 13-án megkaptam életem legfontosabb eredményét: negatív lett a PET CT eredményem, azaz a teszt szerint a daganat tökéletesen eltűnt a szervezetemből. Azért is volt nagy szó ez, mert az orvosok ennek leginkább nulla, de legfeljebb is maximum egy százalék esélyt jósoltak. Azóta eltelt szinte percre pontosan öt év, az állapotom fontos fordulóponthoz érkezett, s a legfrissebb eredmények még mindig negatívak. Ez a könyv részben ennek az ünneplése, részben pedig egyfajta tudás és élményanyag átadása. Ebben a kötetben benne van mindaz, amit megtanultam a lelkemről és a fizikai valómról a sokszor fájdalmas gyógyulás és testi-lelki rehabilitáció kőkemény évei alatt.
Szentesi Éva

“Azt gondoltam, olyan erős vagyok, mint az anyám. Hogy mindaz, amit megörököltem, a hasznomra válik, és most majd vissza tudom adni neki. Ugyanannyira erős vagyok, ugyanannyit elbírok, mint ő. És olyan erővel, daccal, és megrendíthetetlenséggel kísérem végig az úton, ahogyan ő is elkísért engem hat évvel ezelőtt. (…) Nem így lett. Nem voltam rá képes. Elbuktam őelőtte…És saját magam előtt is.”

Bizonyos könyvek egyszerűen tudják, hogy mikor kell megjelenniük vagy szembejönniük velem. Édesanyám halálakor (aki szintén rákban hunyt el) megfogadtam, hogy legalább öt évig nem akarok erről a témáról könyv formájában olvasni. Nem a helyzettel való szembenézés maradt el a részemről, egyszerűen csak belül szerettem volna rendezni soraimat, mielőtt képesnek éreztem magam arra, hogy olyan történeteket vegyek kézbe, amelyek akaratlanul is feltéphetik a régi sebeket. Mostanra a lelkem megnyugodott, és bár még mindig mélyen felkavart Szentesi könyve, de örülök, hogy elolvastam.

Huszonkilenc.


Ennyi oldalt bírtam ki könnyek nélkül, pedig úgy gondolom, elég magas az ingerküszöbön, nem pityergek szíre-szóra. Bevallom, nem voltam teljesen képben, miről fog szólni a könyv, csak úgy nagyjából olvastam utána. Elég valószínűnek tartom, hogy ha megpróbálok felkészülni a tartalomra, pontosan ugyanígy jártam volna. Ötvözi az életrajzi elemeket, a bejárt úton gyűjtött tapasztalatokkal, alapinformációkkal szolgál szűrésekről, tévhitekről, stádiumokról. Kicsit tanít, nagyon érzékenyít. 
Szentesi Éva családjában másodszor is felütötte a fejét a gyalázatos sárkány, a rák. Valami ördögi erő úgy gondolta, nem elég egyszer megküzdeniük a kemós, kőkemény mindennapokkal, kétszeresen mértek rájuk csapást: a lány, a gyermek után, édesanyját is rákkal diagnosztizálták, hogy bár gyakorlottabban, ismerősebb terepen, de ugyanolyan rémülettel induljanak el újra azon az úton, amely végén vagy a gyógyulás vagy a gyász vár.

View this post on Instagram

Estém #painting

A post shared by Szentesi Éva (@szentesieva) on

Nagy szükségünk van ilyen könyvekre, mert még mindig gyalázatosan kevesen beszélnek a témáról, sokszor nem jut el az üzenet oda, ahol fontos lenne, hogy meghallják. Szentesit sokan támadják, vannak, akik egyenesen azzal rágalmazzák meg, hogy nem is volt beteg, csak ebből akar reklámot csinálni. Mintha ez akkora buli lenne. Mintha nem lenne elég baj, hogy megbirkózzon a testében végbement változásokkal, mert hiába nyilvánítják gyógyultnak, ez a test, már nem az a test, ami egykoron volt, és ennek a feldolgozása nem kis erőfeszítésbe kerülhet, még azt is a szemére vetik, hogy az életéért való küzdelem csak reklámfogás volt. Mikor már azt hiszem nincs lejjebb, mindig jön néhány ember és rátesz egy lapáttal. 


A legfontosabbat utoljára hagytam a kompromisszumokról, önmagunk hitegetéséről, a folyamatos harcokról, a tudatosságról, testünk-lelkünk elfogadásának, újraépítésének, tiszteletének fontosságáról szól. Szentesi megcsinálta azt, ami sokaknak nem sikerül, és amire az orvosok nagyjából annyi esélyt adtak, mint az ötöslottó megnyerésére. Egymás után kétszer. 

Elképesztő lelki munka lehet emögött az életrajzi könyv mögött.

Csak attól görcsbe állt a gyomrom, hogy olvasom egyik oldalt a másik után, és örülök, hogy sikerült úgy időzíteni a dolgaimat, hogy egyedül voltam itthon elejétől a végéig. Örülök, hogy senki és semmi nem zökkentett ki az olvasásból, mert nekem ezt egyedül, nyugalomban kellett végigélni. Úgy érzem, sok mindent megértettem, amit annak idején mi nem mondtunk ki Anyuval, és talán azt is, hogy miért csak a levegőben lebegtek ezek a szavak, ahelyett, hogy belehasítottak volna a kettőnk közti szakadékba hidat építve közénk. Mindketten féltünk, és ez a félelem gúzsba kötött minket, béklyót vert a nyelvünkre. Arra gondolok, hány és hány család élheti meg ezt a betegséget ugyanilyen módon? A kimondott szavaknak viszont súlya van, és úgy gondolom, rengeteg minden maradt úgy kimondatlanul, hogy bánom őket.

“Anyám és a testvérem konzultált az onkológusommal a terápia kezdete előtt, ő azt mondta, hogy talán egy százalék esély van arra, hogy életben maradok, de ez az egy százalék az ő szemében azt jelentette, meg fogok halni.”

Fontosnak tartom, hogy ilyen és ehhez hasonló könyvek, előadások, cikkek jelenjenek meg minél nagyobb számban, megtalálva azokat az információra, együttérzésre, sorsközösségre éhes embereket, akiknek szüksége van rá. Biztos vagyok benne, hogy az alábbi párbeszédet már a legtöbben hallottuk:
Hallottad, hogy Katika beteg?
-Uramatyám, hát mi baja van?
-Tudod. Nagyon (kéretik jelentőségteljes hangsúllyal olvasni) beteg.
-De mégis, mi történt?
-Daganatos (ezt már inkább csak suttogva).
-Szegény asszony! Pedig milyen szorgalmas teremtés volt (és itt már temetik is).

Fel kell ismernünk, hogy:

Mindaddig, amíg szégyenbélyeg a rák…
Mindaddig, amíg valaki azért nem mer időben orvoshoz menni, mert attól retteg, hogy tényleg beteg, megfosztva ezzel magát és családját a gyógyulástól…
Mindaddig, amíg csak lesajnáló tekinteteket kap a betegsége említése után…
Mindaddig, amíg az emberek nem lesz általlánosan elfogadott, hogy a test mellett a lelket is kezelni kell…

addig marha nagy bajban vagyunk.

Köszönöm Szentesi Évának, hogy tégláról-téglára, taburól-tabura bontja ezt az átüthetetlennek tűnő falat, ami az életben maradás és a halál közt terpeszkedik. 

Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra 

A kiemelt kép forrása: Szentesi Éva Instagram oldala

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon, vagy Instagramon, de felveheted velem a kapcsolatot e-mailben is, a következő címen: info@csakegypercre.hu


Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé.