Interjú Gurubi Ágnessel
Interjúk,  Média

Onnantól nem volt megállás – interjú Gurubi Ágnessel

Gurubi Ágnessel és akkor még készülő könyvével először egy Péterfy-Novák Éva által megosztott cikkben találkoztam. Az őszinteség, valamint a regényrészlet megkapó sodrása az oldalon tartott és nem is eresztett, amíg már nem volt hová görgetni.
Akkor még nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt a bejegyzést fogjátok olvasni: interjú Gurubi Ágnessel a Szív utca szerzőjével!

Első könyved, a Szív utca augusztus közepén  jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában, amit magamban én transzgenerációs családregénynek könyveltem el. Nevezhetjük annak?

Ahogy jólesik, úgy nevezed. Nem szeretnék én címkéket ragasztani rá, sem kategorizálni, nem tartom szerencsésnek egy motívumot kiemelni. Sokféle módon lehet kapcsolódni a Szív utca történetéhez. Van, aki a női felmenők sorsán keresztül tud, van aki az anyasággal, van aki a rossz házasságokkal, a kemény nőkkel és gyenge férfiakkal, van, aki a tabukkal, az elhallgatással, van aki az újrakezdéssel.

Mikor találkoztál először azzal a megközelítéssel, hogy felmenőink traumái hatással vannak ránk? 

Nagyjából tíz évvel ezelőtt hallottam először ezt a kifejezést, hogy transzgenerációs transzmisszió. Egy komoly magánéleti válság sodort az önismeret útjára, ahol hozzám hasonló, önmagukat kereső emberek egy csoportjában láttam rá először a rossz beidegződéseimre, mintáimra, és nem csak a sajátoméra, hanem másokéra is.

A téma egyik legismertebb hazai képviselőjével, Orvos-Tóth Noémivel készítettél interjút és az ő ajánlása olvasható a hátlapon is. Az első találkozáskor már készült a Szív utca? 

2019 januárjában írtam le az első fejezetet, egy kék füzetbe, amit a férjemtől kaptam karácsonyra. Egy kávézóban ültem, a barátnőmet vártam. Márciusban megvettem Noémi könyvét, de nem tudtam elolvasni, elvittem magammal Amerikába, nagymamám húgához, és ott hagytam neki a könyvet, hogy elolvassa. Júniusban felkért a Pszichoforyou magazin, hogy készítsek interjút az Örökölt sorsról, ami akkor már országos sikernek örvendett. A válaszom tehát igen, már öt hónapja dolgoztam a könyvön, amikor találkoztunk Noémivel. Valahogy nem volt kérdés, hogy elmesélem neki, mi történik velem. És azt hiszem, számára sem volt kérdés, hogy mellém áll.

Az újságírókról sokan gondolják azt, hogy már csak egy lépés a könyvírás. Téged, ha jól tudom, egy traumatikus élmény irányított – nem túl finoman – történeted megírása felé. Miért döntöttél úgy, hogy mondjuk egy cikksorozat helyett könyv formájában dolgozod fel?

Emögött az égvilágon semmilyen tudatos döntés nem húzódik meg. Egy ideig ellenálltam, tartottam magam, azt hajtogattam mindenkinek, aki arról győzködött, hogy írjak, hogy de nem, nem, nem, nekem ez nem megy. Aztán egyszerűen sodortak az események. Az első Pszichoforyou oldalán megjelent cikkemre érkezett rengeteg visszajelzés volt az egyik mérföldkő, amire a nagymamám húga, miután elolvasta, annyit kérdezett, mikor jössz? Egy hónappal a cikk megjelenés után már Amerikában voltam. És onnantól nem volt megállás.

A Szív utca nőkről, családról, küzdésről, önmagunk megismeréséről szól. Mennyire keverednek benne a valós és fikciós elemek? 

Egyik leggyakoribb kérdés ez, és sokan helyettem is megválaszolják, ismeretlenek és ismerősök egyaránt (nevet). Sokan meg vannak győződve arról és nem is kérdéses számukra, hogy ez szó szerint az én életem. Számít ez? Nem hinném. Szerintem semmi értelme szétszálazni, hogy mi a valóság, mi a fikció. Nyilván építkezem a saját megéléseimből, de meglepődnének a kíváncsi olvasók, ha megtudnák, hogy mennyi minden van máshonnan transzponálva a regénybe.


“Ezek vagyunk mi. Nők, akiken átsöpört a történelem. Nők, akik erősek, akik minden túlélnek, minden szörnyűséget, és még csak meg sem látszik rajtunk.”
(részlet a Szív utcából)

Amerikában és Argentínában is jártál a családi múlt felkutatása céljából. Milyen tapasztalatokkal tértél haza?

Az amerikai út abból a szempontból volt megrázó, mert ott szembesültem először azzal a tabuval, titokkal, amiről nagyanyám hallgatott, és soha nem beszélt. Tudtam a zsidó származást, tudtam a gettót, de az ükanyám halálát, és a család többi tagjának sorsáról soha nem hallottam. Ez volt az egyik legfájdalmasabb, legmegrázóbb élményem. Argentína egészen mást adott. Egy őszinte, személyes együttlétet nagymamám másik húgával, aki számára feloldozás volt, hogy elmesélte nekem a történetét. És azt hiszem, nem csak számára volt feloldozás, hogy kibeszélte az addig elhallgatott részét életének, hanem nekem és a család összes tagjának is.

Érezhető, hogy a szíved egy darabja ott dobog a lapok között. Hogy fogadta a családod a könyvet? A kész művet olvasták vagy munka közben is belepillantgattak a vállad fölött?

A férjem, és négy nagyon közeli barátom, segítőm olvasott részeket a könyvből, majd az első verziót, amivel 2019 októberében készültem el. Bátorítást és támogatást kaptam tőlük. A könyv végén van egy köszönetnyilvánítás, Akik nélkül nem lenne Szív utca címmel. És tényleg. Nélkülük nem lenne könyv.

A női sorsokkal foglalkozó történetek egyre népszerűbbek, létjogosultságukat szerencsére egyre többen ismerik fel. Milyen élmények értek a könyv megjelenése kapcsán? 

Többen jelezték, hogy egészen biztosan sok visszajelzést fogok kapni, igazából már megírás közben, a szerzői oldalamon néhány részlet megosztása után is gyakran írtak leendő olvasók. És lehet, hogy meglepő, de nők, férfiak vegyesen. A megjelenés óta pedig olyan szeretethullám és visszajelzés áradat van, amire azért nem számítottam. Naponta 5-6 üzenetet kapok, tegnap például egy szegedi férfi írt, de kerestek már Norvégiából és Csíkszeredáról is. Illetve a sajtó részéről is, lelkes újságírókkal és riporterekkel kerülök kapcsolatba.

Olvasás közben csak arra tudtam gondolni, hogy nagyon mélyről jön ez a regény. Volt olyan pont, amikor túl megterhelő volt az írás lelkileg és azt mondtad, eddig és ne tovább?

Igen. Augusztus végén, amikor hazaérkeztem Argentínából. Már betegen szálltam le a gépről, és két hétig feküdtem, alig bírtam lábra állni, tüdőgyulladás, felsőlégúti fertőzés. Akkor hoztam egy tudatos döntést, hogy muszáj befejeznem, mert fizikailag is már kezd megviselni, annyira benne élek a történetben, hogy félő, nehezen tudok visszatalálni a hétköznapi valósághoz.

Ha jól tudom, már dolgozol a második könyveden. Mit várhatnak az olvasók a következő történetedtől?

Áprilisban kezdtem bele egy új regénybe. Eleinte egy nőről akartam írni és tíz férfiről. De időközben egy egészen más irányba sodródtam írás közben. A helyszíntől nem tudok elszakadni, a Szív utca környéke ez is, egy gangos ház, ahol egy fiatal nő él, szomszédjában egy férfi, és van egy harmadik szál, egy kertvárosi feleség. Hármójuk izgalmas és bizarr történetét kezdtem el megírni.

Mik a terveid a jövőre nézve?

Élek. Ahogyan eddig. Újságot szerkesztek, egy színházi társulat kommunikációját viszem. Próbálom megélni, élvezni a Szív utca sikerét. Közben családanya vagyok, és ugyanolyan hétköznapi dolgok történnek velem, mint bárki mással. Ma délután például a kisebbik lányommal megyünk füzeteket vásárolni az iskolakezdéshez.

Amennyiben szeretnéd figyelemmel kísérni Gurubi Ágnes munkásságát, kövesd a Facebook oldalát, ahonnan a szerzőről készült képek is származnak. A Szív utca megvásárolható a Kalligram Kiadó oldalán.

Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon, vagy Instagramon, de felveheted velem a kapcsolatot e-mailben is, a következő címen: info@csakegypercre.hu


Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé.