Gurubi Ágnes: Szív utca
Irodalom,  Könyvértékelések

Gurubi Ágnes: Szív utca – egy könyv a lélek mélyéről

A transzgenerációs minták felgombolyítása egyre nagyobb teret hódít az önismerettel foglalkozók körében azzal párhuzamosan, ahogy mind többen ébrednek rá: életünkre nem csak mi magunk, de felmenőink is erőteljes hatással vannak. Kevés olyan könyv van, amely megjelenését akkora figyelemmel kísértem, mint ahogy tettem az elmúlt hónapokban Gurubi Ágnes: Szív utca című kötetével.

Emlékszem, idén januárban mennyire arcul csapott Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors című könyve. Korábban nem is hallottam a transzgenerációs szemléletről. Ez a könyv mutatott rá, hogy ahhoz, hogy megértsük a félelmeinket, vágyainkat és úgy általában a miérteket, sok esetben elkerülhetetlen, hogy mélyebbre ássunk a családi szelencében. Gurubi Ágnes is erre vállalkozott és meg sem állt Argentínáig. Az élmény pedig hozzájárult a könyv megszületéséhez, ami a valóság és fikció keverékeként alkot olyan elegyet, mely fogyasztását minden útkeresőnek meleg szívvel ajánlok. Rázva, nem keverve.

Könyv: Gurubi Ágnes: Szív uca
Kiadó: Pesti Kalligram
Első megjelenés: 2020
Olvasott példány megjelenési ideje: 2020
Borító: Hrapka Tibor
Oldalszám: 208
Műfaj: családregény
Olvasási idő: 2020. augusztus 21. → 2020. augusztus 21.

Fülszöveg:

A múlt végül mindannyiunkat utolér. Ott visszhangzik indulatos mondatainkban, zátonyra futott kapcsolatainkban, megmagyarázhatatlan testi tüneteinkben. Ahhoz, hogy rájöjjünk, a nagyon is mainak gondolt életünket át- meg átszövi az elmúlt idő, el kell kezdenünk az ismerkedést. Az ismerkedést anyáink, nagyanyáink, dédanyáink bánataival, örömeivel, szenvedéseivel, veszteségeivel. Ezekből, mint apró igazságdarabokból, végül összeállíthatjuk sorsunk képletét. Megérthetjük döntéseinket, vonzalmainkat, választásainkat. Menjünk vissza a Szív utcába, mert nekünk is van Szív utcánk! Kérdezzünk, kutassunk, emlékezzünk, ahogy Gurubi Ágnes teszi ebben a lebilincselő családregényben, ami visz, sodor magával, mintha egy színes, szélesvásznú filmet néznénk. Ahogy a múlt, úgy a Szív utca története sem múlik el nyomtalanul. Képei, szereplői napok, hetek múlva is felbukkannak, pontosan úgy, ahogyan a legjobb regényekkel történni szokott.
Orvos-Tóth Noémi


“Anyám előtt boldognak lenni szégyen. Szerelmesnek lenni szégyen. Férfi után ácsingózni szégyen. Vágyakozni a másikra szégyen. Gyengédnek lenni szégyen. Érzelmet kimutatni szégyen. Nőnek lenni szégyen.

Egyre inkább szeretek élettörténeteket, valóságon alapuló regényeket olvasni, valószínűleg ezért volt rám mély hatással Szentesi Éva legutóbbi könyve is. A Szív utca még meg sem jelent, egy rövid részlet máris magához láncolt. Mindig vonzottak azok az emberek, akiknek van bátorságuk, kitartásuk és lelki erejük ahhoz, hogy ekkora utat járjanak be mind fizikálisan, mind a lélek útján. Talán az egyik legnehezebb dolog önmagunk megismerése: az ezzel járó kompromisszumok, tökéletlenségünk elfogadása és annak felismerése, hogy az általunk cipelt csomagba bizony őseink is jócskán bepakolták a cókmókjukat, ha akarjuk, ha nem.

Amikor nagyon vársz egy könyvet, nyilvánvaló, hogy csúszik az előrendelésed átvehetősége, ez lehetne akár Murphy kétszáznyolcvanharmadik törvénye is. A boltokban már pár napja lehetett kapni, mire végre hozzájutottam a saját példányomhoz, körbeforgattam, elolvastam Németh Gábor és Orvos-Tóth Noémi ajánlását, valamit azt a kettő csekélyke mondatot, ami az íróról szól a borító hátsó fülén. Szerény bemutatkozó, de gondoltam, majd mesél helyette a könyv. Az izgatott várakozás után kellett egy kis idő, mire ténylegesen el is kezdtem olvasni, mert tudtam, hogy ha belefogok, addig nem állok fel a kanapéról, amíg az utolsó oldalt is el nem olvastam. Éreztem, hogy ez egy ilyen könyv lesz.

Bevallom, hogy amikor az első fejezetek egyikében megszólalt a tizenhat éves kamaszlány, először megijedtem. Arra gondoltam, hogy: húha, egy ennyi idős gyerek nem így beszél, és nem voltam benne biztos, hogy ebben a formában tetszik-e a szöveg. Aztán meg rögtön arra, hogy igen, én valóban nem használtam ilyen szavakat, nem közvetítettem ilyen összetett, mély gondolatokat a szüleim felé, de az ismerek egy fantasztikus lányt, aki még tizenhat sincs, mégis épp ilyen megfontolt választékossággal fejezi ki magát, én pedig néha el is felejtem, mennyire fiatal még.


“Új szótárra lesz szükségem, amiben az erő nem a keménységgel egyenlő, a szeretet nem a görcsös ragaszkodással, az elengedés nem a figyelmen kívül hagyással, az alázat nem a megaláztatással.”


Olvasás közben kirajzolódott egy olyan szoba képe, ahol minden falat polcok borítanak, rajtuk hógömbökként millió és egy sejtelmesen áttetsző, kavargó, kékes füsttel teli üvegcse áll. Minden alkalommal, amikor új fejezetbe kezdek, leemelek egy ilyen üvegcsét, kihúzom a kissé beleszorult parafadugót és megelevenedik a történet. Látom magam előtt a küzdelmeket, együtt sírok, együtt harcolok a szereplőkkel. A nem lineáris történetvezetésbe ugyan olykor belebonyolódtam, de az utolsó oldalon található családfa minden alkalommal segített eligazodnom a Bergman-lányok történetében.

Útkeresés ez a könyv. Főszereplőnknek, Annának vissza kell fejtenie a lélek rétegeit a távoli, sokszor fájdalommal teli múltba. Megtudni, miért ez a folytonos, akaratlan menekülés, a szemellenző az életébe lépő alkoholista férfivel szemben, aki akár az apja lenyomata is lehetne, és miért nőtt kéreg a szívén, amely a lányai és közé áll. Ehhez azonban meg kell ismerjük a család történetét, legfőképp a nők történetét.

Vannak témák, amikben mazochista vagyok. Tudom, hogy minden alkalommal elemi dühvel telítődök, amikor igazságtalanságról olvasok, mégis tudni akarok róluk, mert le lehet élni egy életet struccpolitikát folytatva, de kérdem én: minek? Amikor azt látom, hogy embereket a származásuk, anyagi helyzetük, nemi identitásuk vagy egyszerűen a nemük miatt ér hátrányos megkülönböztetés, zsigeri szinten rándul görcsbe a gyomrom és szaggatja a torkom a düh és a sírás keveréke.

Túlmutat az irodalmi határokon: elgondolkodtat, tanít, ösztönöz. A Szív utca olvasása közben együtt lélegeztem a szereplőkkel, tudni akartam, kinek milyen sors jutott. Elképesztően fontos volt számomra a könyv hangulata, ami egészen az utolsó oldalig képes volt a markában tartani, és azt hiszem egy kis darabja még most is velem van.

Neked is ajánlom, ha érdekelnek a családregények, a női sorsok, a generációkon átívelő történetek. Az ilyen és ehhez hasonló könyvek megjelenése olyan érzés, mintha elindultunk volna egy úton. Egy úton, ahol egyre fontosabb a múlt megismerése, önmagunk megismerése és maga az élet megismerése.

Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra 

A kiemelt kép forrása: Fortepan/Krasznai Gyula

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon, vagy Instagramon, de felveheted velem a kapcsolatot e-mailben is, a következő címen: info@csakegypercre.hu


Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé.