Henrik Ibsen: Nóra – az öntudatos nő megjelenése

Dráma ügyileg sokkal kevésbé vagyok tájékozott, mint szeretném, mondhatjuk úgy is, hogy drámaian analfabéta vagyok a műnemben. Igényem a megismerése iránt Gárdonyinál kezdődött, de egyre inkább felfedezni vélem azokat az elemeket, eszközöket, ami miatt papírforma szerint kedvelnem illene. Így hát folytattam az ismerkedést a modern drámairodalom egy sarkalatos darabjával, Henrik Ibsen: Nóra című műve került terítékre.

Alapvetően igyekszem tartani magam ahhoz az elvhez, hogy minden hónapban olvassak minimum egy klasszikust – legutóbb éppen Kosztolányit -, ezzel is mélyítve a jelenleg szánalmasan csekély irodalomtörténeti ismereteimet. Henrik Ibsen norvég származású, de olasz földön alkotó drámaíró témái azonnal szimpatikussá váltak, hiszen aktívan érdeklődöm a nők társadalomban elfoglalt pozíciója iránt. Az pedig, hogy a Nóra (eredeti címe: Babaház) nagy port kavart megjelenésekor egyértelművé tette, hogy ezt olvasnom kell!

Fülszöveg:

A norvég Henrik Ibsent (1828-1906) a modern dráma atyjaként tartja számon az irodalom- és színháztörténet. Gazdag, hatalmas életműve töretlenül ível a romantikus verses színműtől az utolsó szimbolikus drámákig. Legnépszerűbbek azonban azok a művei, amelyekben kora szociális és erkölcsi problémáit vitte színpadra a francia hagyományból átvett naturalisztikus daramaturgia szellemében: „A népgyűlölő”, a „Kísértetek”, „A vadkacsa”, a Rosmersholm” és elsősorban a „Nóra”. Ez az 1879-ben keletkezett színdarab a bemutató idején hatalmas botrányt okozott: Ibsen kiállása a nők jogai mellett szokatlan kihívásnak számított annak idején. Változatlan népszerűségének ma már nem ez az elsőrendű oka, hanem a szereplő személyek mesteri rajza, a drámai szerkezet lenyűgöző szépsége, az okos érzelmesség. S az a nemes írói indulat, megfontolt pátosz, amely az emberi egyéniség szabad kibontakozásáért kiált.

---

“Krogstad: Az élet engem is megtanított, hogy ne higgyek a frázisoknak.
Lindéné: Akkor az élet nagyon okos dolgora tanította…”

---

Az én fejemben a dráma szorosan összeforrt Antigoné, Rómeó és Júlia, illetve Bánk bán alakjaival, akiket még a gimiben nyomtak le a torkomon. Tizenévesen nem hogy nem értettem, de sajnos nem is érdekeltek túlzottan. Ahelyett, hogy ezzel Shakespeare és más híres drámaírók műveinek megismerése felé ösztönöztek volna, el kellett telnie több, mint tíz évnek, hogy félve bár, de kinyissak újra egyet. Henrik Ibsen: Nóra című analitikus drámája már nem az első, ami az utóbbi időben a kezem ügyébe akadt, de az első olyan, ami nem a Gárdonyi-projekt részeként került olvasásra.

Az egyik legnagyobb félelmem a nyelvezet volt, amire Ibsen – vagy a fordító, Németh László – már az első mondatoknál rácáfolt. Gördülékeny és könnyen emészthető, pont ahogy szeretem, nagyon kellemes meglepetés volt. Kevés szereplővel dolgozik, a cselekmény pedig Helmerék nappalijára korlátozódik: itt összpontosul az évek óta gyűjtögetett feszültség és épp Karácsonykor robban ki, ripityára törve az addig nagy gonddal építgetett babaházat. Kicsit sajnálom, amiért magyarul a Nóra címet viseli (német nyelvterületen kapta a Nóra címet, innen fordították magyarra), mert a Babaház annyira találó, olyan tökéletes képet fest és talán egy kicsit előre is vetíti a konfliktust, hogy én biztos megtartottam volna. Hiszen nem csak Nóráról szól, hanem mindenki másról is, aki végig asszisztál neki a végső képhez: az öntudatos nő ébredéséhez.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz!

Nagyon nehéz úgy írni erről a rövid történetről, hogy ne másszunk bele a bonyodalomba, márpedig így kénytelen vagyok kitérni a csattanóra is. Kérlek, ennek tudatában olvass tovább.

Alapos elemzések olvashatók Nóráról, érdemes lehet átolvasni egyet–kettőt a könnyebb értelmezéshez. Nekem segítettek elhelyezni az adott korban és megérteni a mű fontosságát. Még manapság is magasra szaladnak a szemöldökök, ha egy feleség csak úgy kisétál a látszólag boldog életéből, maga mögött hagyva férjét és gyermekeit azért, hogy megtalálja önmagát. Így hát cseppet sem csodálkozok, hogy megjelenésekor felbolygatta a kedélyeket. Nóra valami olyasmire döbben rá, ami sok modern nő előtt is láthatatlan marad élete végéig: kalitkában élő dalos pacsirta, akit a külsőségekért szeretnek, de nem tekintik teljes értékű embernek.

---

“Azt hiszem, hogy legelsősorban ember vagyok, éppen úgy, mint te – vagy mindenesetre meg kell kísérelnem, hogy az legyek. Jól tudom, hogy a legtöbben neked adnak igazat, Torvald; valami olyasmi van a könyvekben is. De én nem törődhetek vele tovább, hogy a többség mit mond, s mi van a könyvekben. Magamnak kell a dolgokat átgondolnom, s tisztába jönnöm velük.”

---

Pedig Nóra teljes szívből szereti férjét, még egy tetemes adósságot is a nyakába vesz azért, hogy mentse az életét. Még okiratot is hamisít abban a naiv hitben, hogy mivel szíve minden szeretetével teszi az imádott férfiért, ezért ez nem bűn a törvény szemében. Amikor mégis az arcába ömlik az egész, az uzsorás bosszúja pedig nevük bemocskolásával fenyeget, Nóra csalódik férjében. Torvald ugyanis nem hogy nem áll a pártjára, de haragjában még gyermekei nevelésétől is eltiltja az addig vakon szerelmes asszonyt.

A tudat, hogy nem ismeri saját magát, mert ízlését és akaratát előbb apjának, majd férjének vetette alá elgondolkodtató. Erről teljesen véletlenszerűen jut eszembe egy hollywoody film emlékezetes jelenete, amikor Julia Roberts kóstolja körbe a tojás számtalan módon elkészített változatát, hogy megtudja, melyiket is szereti valójában. Egészen eddig alkalmazkodott az aktuális szerelme ízléséhez, megette, amit elé rakott, szerette, amit ő szeretett. Így tulajdonképpen gőze sincs arról, hogy a tükörtojás vagy az omlett az, ami igazán az ő szája íze szerint való. A két történet között pedig eltelt több, mint száz év. Rágjuk ezt meg egy kicsit, emésztgessük, mert szerintem van mit.

Rémisztő gondolat, hogy az ember túlélését, társadalomba való beilleszkedését segítő alkalmazkodókészség átcsaphat abba a végletbe, amikor elveszítjük magunkat.

A felismerés szinte átmenet nélküli, úgy éri Nórát, mint valami villámcsapás, és nem hatja meg férje könyörgése sem. Bevallom, nem számítottam ilyen végkimenetelre: a kompromisszumok elől való totális elzárkózásra a főhősnőtől. Mindenesetre minden ilyen könyvért hálás vagyok, mert kevés történet tud meglepni. Az pedig, hogy Ibsennek már az ezernyolcszázas évek végén ilyen haladó látásmódja volt, megint azt mutatja, hogy rengeteg olyan ember élt és él ma is, aki egyszerűen meghaladja a korát.

Ibsen elérte, hogy a drámákat ne lássam annyira rémisztőnek. A következő klasszikus viszont egészen biztos, hogy egy magyar regény lesz, már csak le kell vadászni a polcról a megfelelő példányt. Még az is lehet, hogy megnézem, vajon felnőttként is traumatizál-e a Kincskereső kisködmön vagy hogy találok-e egy olyan Fekete István regényt, ami számomra is fogyasztható.

Ha felkeltette az érdeklődésed Ibsen drámája, a Magyar Elektronikus könyvtár oldalán elolvashatod online.

Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra 

---

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon, vagy Instagramon, de felveheted velem a kapcsolatot e-mailben is, a következő címen: info@csakegypercre.hu

---